A vizsgálat célja: Peritoneális dialízissel (PD) kezelt 1-es és 2-es típusú cukorbetegeknél a kezelés hatékonyságának és a szövődmények előfordulásának a vizsgálata. Vizsgálati módszer és minta: 22 év alatt 85 diabéteszes beteget kezelése történt PD-vel, (19 fő 1-es típusú és 66 fő 2-es típusú). Retrospektív vizsgálatban összehasonlításra került a betegek PD beteghónapjainak száma, a szénhidrát anyagcsere paraméterek, a testsúly és a reziduális veseműködés értékeinek változása, a kezeléshez felhasznált PD oldatok mennyisége és minőségi eloszlása, az infekciók előfordulása és a PD programból való kikerülések oka. Eredmények: Mindkét vizsgált csoportban a betegek közel azonos időt töltöttek PD programban, a reziduális klírensz az 1-es típusú diabéteszes (DM1) csoportban alacsonyabb volt. Mindkét csoport betegeinek testsúlya növekedett a PD mellett. A 2-es típusú cukorbetegeknél már induláskor is több volt a nagy testsúlyú beteg, akik a PD kezelések során nagyobb mennyiségű és töményebb PD oldatra szorultak. A 2-es típusú cukorbetegek esetében jobb anyagcsere kontrol figyelhető meg, az 1-es típusú diabéteszes csoport magasabb HbA1c értéke csökkenést mutatott a PD kezelés alatt. A PD peritonitisz előfordulása az DM1-ben ritkább volt, azonban ebben a csoportban gyakrabban fordultak elő katéter infekciók. Következtetés: Mindkét diabéteszes csoport jól kezelhető volt PD-vel, bár alapbetegségük és szövődményeik miatt nagyobb odafigyelést igényeltek, mint a nem diabéteszes betegtársaik.

A szerzők a 2-es típusú diabetes mellitusban előforduló hypertonia jelentőségét, a folyamatos vérnyomás-ellenőrzés, gondozás módszerét, valamint a nem gyógyszeres és gyógyszeres terápia formáit ismertették az amerikai, európai szakmai társaságok és nemzetközi szervezetek ajánlásainak bemutatásával. Megállapították, hogy a hypertonia mérési, gondozási és kezelési alapelvei alapvetően nem változtak az egész világon, annak ellenére, hogy az utóbbi időben széles körű vita alakult ki a normális vérnyomás értelmezése, valamint az intenzív vagy standard kezelés hasznának megítélésében.

A hosszú távú prospektív epidemiológiai vizsgálatok szerint szoros összefüggés van a szérumhúgysavszint és a cardiorenalis betegségek, azaz a hypertonia, az obesitas, a 2-es típusú diabetes, a szívinfarktus, a szívelégtelenség, a stroke és a krónikus vesebetegség között nemcsak hyperurikaemia esetén, hanem már a magas-normális húgysavszint (310-360 µmol/l) esetében is. Az oki kapcsolat fennállását támasztja alá, hogy a vizsgálatok szerint a szérumhúgysavszint emelkedése megelőzi a cardiorenalis betegségek megjelenését. A gyógyszeres terápia részeként elsőként a xantinoxidáz-gátlók (allopurinol, febuxosztat) ajánlottak. Közülük a febuxosztat használata a közelmúltban megjelent CARES tanulmány után háttérbe szorult, mivel az allopurinolhoz képest kevésbé csökkentette a cardiovascularis és összhalálozást. Az új ajánlások szerint nagy cardiovascularis kockázatú betegekben hyperurikaemia vagy köszvény esetén az elsőként választandó szer az allopurinol, és a húgysavszint célértékig történő csökkentéséig folytassuk a kezelést.

Hazánkban a közelmúltban kerültek forgalomba az orális antidiabetikumok legújabb hatástani csoportjának, az SGLT-2-gátlóknak első képviselői. Hatósági előírás nyomán az új készítményekkel néhány évvel ezelőtt elindultak a cardiovascularis biztonságosságot tesztelő randomizált, kontrollált klinikai tanulmányok. Mind ez ideig csak egyetlen vizsgálat fejeződött be. Az empagliflozin (versus placebo) cardiovascularis biztonságosságát megítélendő EMPA-REG OUTCOME vizsgálat az adott készítmény cardiovascularis eseményeket és összmortalitást csökkentő hatását igazolta. A kedvező cardiovascularis hatás hátterében meghúzódó patomechanizmus egyelőre ismeretlen. Az SGLT-2-gátlók helyét a szakmai irányelvek kijelölték a 2-es típusú diabetes terápiás algoritmusában, az empagliflozin cardiovascularis kockázatot csökkentő dokumentált előnye komoly mérlegelési körülmény a terápia megválasztásakor. A szakmai közvélemény ér­dek­lődéssel várja a többi készítménnyel zajló vizsgálatok (dapagliflozin: DECLARE; canagliflozin: CANVAS) eredményeit, amelyek minden bizonnyal tovább árnyalják majd az SGLT-2-gátlók cardiovascularis biztonságosságát.

Az inkretinmimetikumok az antidiabetikumok új csoportját képezik. A β-sejteken saját receptorukhoz kötődnek, és glükózdependens módon növelik az inzulinszekréciót, ezért csak ritkán okoznak hypoglykaemiát. Jelentősen csökkentik a testsúlyt és az egyéb cardiovascularis kockázati tényezőket is. Így az antidiabetikus gyógyszerek ideális csoportjának tekinthetők. A szerző a jelenleg forgalomban lévő inkretinmimetikumok klinikai hatékonyságát és biztonságosságát tekinti át.