A hatékony gyógyszerész–beteg kommunikációt a gyógyszerész egyetemi tanulmányai, a gyakorlatorientált képzés, majd a folyamatos, élethosszig tartó szakmai továbbképzés során tanulja meg. Bár nemzetközi konszenzus van arról, hogy a gyógyszerész betegekkel való kommunikációs képessége a betegek gyógyulása szempontjából igen fontos, jelenleg nincs olyan standard, ami segítené a gyógyszerészek betegekkel való kommunikációs képességének kialakítását és fejlesztését, sőt olyan áttekintő közlemény sem született eddig, ami bemutatná, milyen oktatási helyzetekben, milyen módszerekkel milyen eredményeket lehet elérni. A Systematic Reviews Journal tanulmányának szerzői azt a célt tűzték ki, hogy összeállítsanak egy olyan protokollt, ami bizonyítékokkal alátámasztva megmutatja, milyen helyzetekben milyen kommunikációs készségek hatékonyak, és hogyan lehet ezeket a kommunikációs készségeket a leghatékonyabban megtanítani a leendő és már praktizáló gyógyszerészeknek. A realista áttekintő közlemények a biomedikális intervenciókkal foglalkozó szisztémás áttekintésekkel ellentétben nem a tudományos bizonyítékok hierarchiáját alkalmazzák, hanem a tágabb képet akarják megvilágítani, így a kontextusra helyezik a hangsúlyt: azt vizsgálják, hogy az egyes speciális kommunikációs helyzetekben milyen kimenet elérése lehet a cél, és az egyes meghatározott helyzetekben hatékony kommunikáció milyen mechanizmussal éri el a hatást, továbbá hogyan lehet hatékonyan oktatni a hatékony kommunikációt. Egy realista áttekintő közlemény azt kérdezi, hogy mi az, ami működik, kinek a számára, milyen körülmények között, milyen szempontból, milyen mértékben és miért. Kerr és multidiszciplináris munkacsoportja a következő kérdésekre szeretnének választ kapni: • Milyen oktatási módszerekkel tanítják a gyógyszerészek számára a gyógyszerész–beteg kommunikációt? Az eddigi tudásunk szerint a következő módszerek alkalmazhatók: szerepjáték, konkrét eset alapú tanulás, interaktív gyakorlás, improvizációs gyakorlatok, filmek, videók, hangfelvételek, önértékelés, kollegiális értékelés, standardizált betegmodellek, való életbeli betegekkel való gyakorlás, munkahelyi gyakorlati képzés, azonban az USA-ban és Kanadában eddig végzett vizsgálatok szerint a gyógyszerészképzésben zömmel csak a tantermi előadásokat alkalmazzák. • Mi a gyógyszerész–beteg kommunikációt oktató módszerek feltételezett hatásmechanizmusa? • Mi határozza meg, hogy az egyes speciális helyzetekben milyen módszer működik, azaz mi a hatékony módszerek kontextusa? • Milyen körülmények között a leghatékonyabb a gyógyszerészek kommunikációs képzése? • Hogyan kellene beilleszteni a gyógyszerészképzésbe a kommunikációs készségek oktatását? Mivel korábban ebben a témában sem szisztémás, sem realista áttekintő közlemény nem született, a kutatók azokat az elméleteket sorolják fel, amelyek alkalmasak lehetnek kérdéseik megválaszolásához: • A tapasztalaton alapuló tanulás elmélete: a jó kommunikációs készségek nem tantermi előadásokkal, hanem a gyakorlatban sajátíthatók el, amikor a gyógyszerész, illetve a gyógyszerészhallgató maga is részt vesz a kommunikációs helyzetben, illetve megfigyel másokat a kommunikációs helyzetekben. • A strukturált tréning elmélete: a gyakorlás önmagában nem elegendő, a gyakorlás kapcsán kifejlődő kommunikációs készségek strukturált, longitudinális továbbfejlesztésére is szükség van. • A reflexió fontosságának elmélete: a tanulóknak ki kell fejleszteniük az önmegfigyelés és az önismeret képességét, fel kell ismerniük saját erősségeiket és gyengeségeiket, meg kell tanulniuk bánni a bizonytalansággal, alkalmazkodni kell tudniuk az új helyzetekhez, és tudniuk kell a visszajelzésekre válaszolni. A munka során a kutatók a következő szakirodalmi adatbázisokban keresik majd azokat a tanulmányokat, amelyek választ adhatnak a kérdéseikre: Medline (PubMed), EMBASE, az oktatási szakirodalmat tartalmazó ERIC, Web of Science és PsycInfo. A multidiszciplináris munkacsoport a témában az elmúlt húsz év során megjelent tanulmányokat szintetizálva egy olyan döntést segítő eszközt akar kialakítani, ami megmondja, hogy egy-egy speciális kontextusban milyen módszertannal milyen eredményt lehet elérni, és egy-egy speciális kontextusban milyen módszerek nem működnek egyáltalán. Bár valószínűleg igen kevés jó minőségű kutatás van a témában, a remények szerint a gyógyszerészképzés szakemberei eredményesen használhatják majd ezt a döntést segítő eszközt a gyógyszerészek betegekkel való kommunikációs képességeinek fejlesztése során, illetve a realista áttekintő közlemény révén a munkacsoport a jövőbeli kutatások irányával kapcsolatos javaslatokat is meg tud majd fogalmazni. A munkacsoport azt tervezi, hogy a jövőben 5 évenként elvégzi az időközben a témában megszületett szakirodalom áttekintését, így a következő ajánlásokat fogják elkészíteni: 1. A gyógyszerészek betegekkel való kommunikációs képességeit fejlesztő oktatási módszerek összefoglalása. 2. Elemezés azzal kapcsolatban, hogy mi milyen helyzetekben működik, kinek a számára, hogyan és miért a gyógyszerészek betegekkel való kommunikációs képességeinek fejlesztése során. 3. Elemezés azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami nem működik a kommunikáció oktatása során, és mik a kommunikációs képzés során felmerülő akadályok. 4. Irányelvek azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell beilleszteni a gyógyszerészképzésbe a kommunikáció oktatását. Eredeti közlemény: Syst Rev. 2017; 6: 14. doi: [10.1186/s13643-016-0396-0] How can pharmacists develop patient-pharmacist communication skills? A realist review protocol Aisling Kerr, Judith Strawbridge, Caroline Kelleher, Fien Mertens, Peter Pype, Myriam Deveugele, Teresa Pawlikowska Az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint a gyógyszerész „kommunikátor” (WHO: The role of the pharmacist in the health care system: preparing the future pharmacist. Report of a third WHO consultative group on the role of the pharmacist). Szemlézte: Kovács Bence dr. eLitMed.hu 2019. január 10.