A prosztatarákok többsége olyan lassan progrediál, hogy a beteg nem abba hal bele, őket ezért nem érdemes kezelni. A betegek kisebbik részében azonban a daganat agresszív, és halált okoz. Eddig klinikai, képalkotó és laboratóriumi módszerekkel nem igazán sikerült megtalálni a rossz prognózisra utaló jeleket. A daganat prosztataspecifikus antigénen alapuló szűrése önmagában is vita tárgya. A kérdés körüli vita folytatódik, azonban a jelenlegi szűrési paradigma jórészt érintetlen marad, és az orvosok továbbra is bizonytalanok abban, mely betegek szenvednek a prosztatarák agresszív, letális fenotípusában. Most két nagy vizsgálat időközi elemzésének az eredményei szolgáltattak néhány nyomot, amelyen érdemes lehet elindulni. A szerzők azt vizsgálták, hogy a betegség progressziójával kapcsolatos bizonyos molekuláris markerek nyújtanak-e prediktív információkat a prosztatarák letalitásáról. A megfigyeléses vizsgálatban 1172, medián 72 éves prosztatarákos beteg vett részt. Áttekintették a betegek kórlapjait, és a biopsziás mintákban immunhisztokémiai festéssel tanulmányozták a mikroerek sűrűségét és a Bcl-2 (az apoptosissal összefüggő molekula), a p53 (tumorszuppresszor fehérje), a béta3 integrin (az angiogenesisben szerepet játszó receptor) és a szolúbilis vascularis endothelialis növekedési faktor expresszióját. A több mint 15 éves követés során a halálesetek 22%-át okozta prosztatarák. Az életkor és a klinikai jellemzők szerinti korrekció után a betegségspecifikus halálozás kockázatát növelte a szövettani mintában a Bcl-2 és a p53 jelenléte és a mikroerek nagyobb sűrűsége. Bár az eredmények érdekesek, továbbra is kérdéseket vet fel az immunhisztokémiai leletek szabványosításának a hiánya és a statisztikai elemzésben talált széles megbízhatósági tartományok, amelyek ezért a markerek prognosztikai értékével kapcsolatban is kétségeket ébresztenek a kis kockázatú betegek esetében. Továbbra is döntő fontosságú cél az olyan egyszerű, egyértelmű eszközök kifejlesztése, amelyekkel azonosíthatók a kedvező klinikai és patológiai paraméterek ellenére rossz prognózisú betegek. Ahogyan azonban azt a kísérő szerkesztőségi közlemény szerzői is megjegyezték, ezek a prognosztikai markerek még igencsak messze állnak attól, hogy készek legyenek a klinikai alkalmazásra. Szemlézte: eLitMed.hu, dr. Kern Dávid Forrás: Ann Intern Med 2009 May 5; 150:595. Ann Intern Med 2009 May 5; 150:647.