Freud azt állította, hogy a jellem maga a sors. A neurobiológusok szerint inkább a gének jelentik a sorsot. Kanadai kutatók most leírták, hogy a gyermekkori tapasztalatok milyen maradandó génexpressziós változásokat idéznek elő azokban a rendszerekben, amelyek meghatározzák a minket körülvevő világra adott reakció-mintázatainkat – a jellemünket. A Nature Neuroscience-ben közölt tanulmány szerzői a hippocampusban az NR3C1 neuronalis glükokortikoid-receptor gén expresszióját tanulmányozták 12 befejezett öngyilkosságot elkövetett személy boncolása során, akik gyermekkorukban traumának (súlyos bántalmazás vagy elhanyagolás) voltak kitéve. Összehasonlításként tanulmányozták 12 olyan öngyilkos agyát, akik nem szenvedtek ilyen gyermekkori traumát, valamint 12 kontrollszemélyét is, akik balesetben haltak meg. A gyermekkori traumát szenvedett öngyilkosok hippocampusában az NR3C1 és a gén promoter régiója szignifikánsan kisebb mértékben fejeződött ki, mint a két másik vizsgált csoportban. A csökkent expressziót a promoter fokozott metilációja okozta, ez az epigenetikai változás maradandóan rontja a receptor érzékenységét a NGFI-A nevű transzkripciós faktorral szemben, ezáltal csökkentve a gén expresszióját, a glükokortikoid-receptorok mennyiségét, és aktivitását ezekben az agysejtekben. A vizsgálat szerzői és a cikket kísérő szerkesztőségi közlemény szerzői is megjegyzik, hogy az eredmények feltűnő egyezést mutatnak egy ugyancsak figyelemre méltó állatkísérlet eredményeivel, amelyben e gén megfelelőjének az epigenetikai változását mutatták ki patkányokban. Azokban a patkányokban, amelyeket kölyökkorukban az anyjuk „elhanyagol”, tehát nem részesíti a legtöbb emlősállatnál szokásos rendszeres „törődésben”, gondozásban, a humán NR3C1-nek megfelelő patkány-gén promoterének metilációja fokozódik, és ezek az állatok felnőtt korukban ugyancsak elhanyagolják a kölykeiket. Ebben az esetben nem genetikai, hanem környezeti hatásról van szó, ugyanis a kölykeit elhanyagoló anyaállattól született, de a kölykeivel eleget törődő anya által felnevelt patkányokban az illető promoter metilációja nem fokozódik kórosan, és felnőttkorukra a kölykeikkel törődő viselkedést mutatják. Az NR3C1 által kódolt receptor (emberekben és rágcsálókban is) a magas glükokortikoidszint hatására a hippocampus olyan rendszereit aktiválja, amelyek negatív visszacsatolásként csökkentik a kortizol termelődését, és ezzel időben és intenzitásban korlátozzák a stresszre adott választ. Tehát az élet korai szakaszában bekövetkezett negatív tapasztalatok hatására a promoter metilációja útján csökken a hippocampus „stressz-szabályozó” rendszerének alkalmassága a stressz csökkentésére, és ezért a felnőttkori stresszhatások túlzott reakciót váltanak ki, ami a kortizoltermelődés korlátozásának zavarával járó állapotokhoz vezethet (ilyen például a depresszió). Szemlézte: eLitMed.hu, dr. Kern Dávid Forrás: Nat Neurosci 2009 Mar; 12:342. Nat Neurosci 2009 Mar; 12:241.