Pezsgőbb a város a ködös vasárnap korareggelen, mint máskor. Karácsony köszönt ránk néhány nap múlva, s kellhet még ez-az a fa alá, az ünnepi asztalra. De vannak, akiknek az ünnepi készülődés napjai is csak úgy telnek, mint a megszokott szerdák vagy péntekek. Dr. Bence György ma is hét órakor állt munkába az Országos Mentőszolgálat egyik állomásán. Úgy, ahogy harminc éven át érték itt máskor is az adventi vasárnapok, vagy a karácsony. Mert a mentés nem állhat le. Soha. Korán jött szerelem volt ez, már az egyetemi évek alatt elkezdődött. Akkor szállt először mentőautóra Bence György, egyetemi hallgató, mentőápolóként. Hatodévesen már mentőtisztként folytatta a feladatot, később pedig oxyológus szakorvos lett, mellette sebész. – Huszonöt év után éreztem, hogy enyhíteni kell a nyomást, akkor főorvosként hagytam ott a Péterfy Sándor utcai Kórházat, ahol 25 évig a sebészeten operáltam a betegeket. Bár a műtőasztaltól nem szakadtam el, a Szent Rókus Kórház egynapos sebészetén még praktizálok, és a Budavári Önkormányzat Egészségügyi Szolgálatánál ambuláns betegeket gyógyítok – sorolja. Érezte, hogy váltani kell. Kimerítette a sok végigoperált nap, az éjszakázás, a folyamatos készenlét. Viszont a mentőzés végigkísérte harminc éves pályafutását, most már mentőorvosi kocsira van beosztva.

Dr. Bence György

– Már nem tudnék nyolcvan órát egyhuzamban dolgozni, mint régen, amikor még a mentőknél is volt huszonnégy órás ügyelet. Egyenesen a kórházból jöttem ide, majd mentem vissza a műtőasztal mellé. Ma már tizenkét órás beosztás van az OMSZ-nél, de továbbra is itt pihenem ki a másutt felgyülemlett stresszt. Olyan ez nekem, mint az extrém sport, mint a bungee jumping, állandó adrenalinlöket. De kikapcsol. Mint mást a pecázás. A sebész és a mentős – Az elektív sebészet kicsit nagyobb mozgásteret ad, ott a műtétek előtt van idő átgondolni az előre tervezett operáció menetét, ismerjük a beteg anamnézisét. Nagyobb kihívás a sürgősségi sebészet, ahol azonnali, végleges, visszavonhatatlan döntéseket kell hozni, soha nem tudhatom, mit találok, amikor elkezdem az operációt, hiszen ha vannak is, de korlátozottak a diagnosztikai lehetőségek, nem tudom pontosan, mi a vérzés, vagy az akut probléma pontos oka. A mentőzésben is ez a kihívás. Az azonnali, gyors döntések, amik izgalmassá teszik, és a sokféle sajátos szituáció, amivel egy irodában, íróasztal mögött soha nem találkoznék. Magasságokat és mélységeket jártam be, a kastélytól a düledező házig. A szélsőségek szakmája a mentés, ahol van, hogy hiába a tudás, hiába a gyakorlat, mert nincs segítség, s elveszítik a beteget, ugyanakkor Bence doktor azt mondja, éppen a másik véglet az, ami a szépségét adja. Így maradt emlékezetes az az eset is, amikor halottak napján a Farkasréti temetőbe riasztották a mentőket. A gyertyafényben idős ember feküdt a sírok között, nem volt már benne élet. De a biztonsági őr, aki felfedezte, állította: nemrég még lélegzett. Sikeres volt az újraélesztés, a beteget kórházba vitték, ahol Bence doktort néhány nappal később felkereste a kollégát, hiszen kiderül, az idős úr egykor maga is gyógyított. Öngyilkos akart lenni akkor este, de néhány nap múlva már hálás volt azért, hogy megmentették az életét. Soha nem tudta meg, hogy látogatója volt, akinek köszönhette, de Bence doktor szívét a mai napig átmelegíti ez a történet. Ami nem változik Harminc év alatt ezerféle esettel, beteggel és betegséggel találkozott Bence György. Néhány dolog azonban állandó, például az, hogy télen több a hívás a mentőknél a balesetek miatt, de a technika fejlődésének köszönhetően a sérülések már nem annyira súlyosak. Viszont a betegek hozzáállása nem sokat változott. – Sokaknak nincs belátásuk a saját állapotukat illetően. Hiába mondom, hogy egyetlen lehetőség a kórház, a beteg bagatellizál, úgy véli, nincs nagy baj. Ilyenkor, ha nincs tudatzavara, igyekszem reálisan megvilágítani a helyzetét, de ez sem mindig vezet eredményre, s marad a nyilatkozat a részéről, hogy nem fogadja meg a tanácsomat. Máskor olyan problémákkal is a túlterhelt ellátórendszerhez fordulnak a betegek, ami otthon egy sebtapasszal is megoldható lenne. Ebből is látszik, hogy nem túl magas nálunk az egészségügyi kultúra. Tudatos egészségügyi ismeretfejlesztésre lenne szükség, az óvodától kezdve. A betegek meggyőzésénél sokat számít a határozott fellépés, a hogy érzékelje a páciens a körültekintést, az odafigyelést. S ha ezt érzik, meggyőzhetőek Bence doktor szerint, aki azért azt is hozzáteszi, olykor téves érzéseket kelthet a betegben, hogy a sürgősségi beavatkozásnál villámgyorsan lehet javítani az állapotán. Bár kivonulásnál a klasszikus orvosi diagnosztikához kell nyúlni, a tapintás, a hallgatózás, a tapasztalatra alapozott jelek felismerése külön kifejlesztett tudás. Bár ilyenkor csak csoportdiagnózist állítanak fel, hiszen az a cél, hogy a beteg a lehető leghamarabb a lehető legmegfelelőbb ellátáshoz jusson. Az igazságügyi szakértő Hogy aztán a kórházban mi történik a beteggel, az sokszor szerencse kérdése. A túlterhelt, agyonhajszolt gyógyítók rossz háttérrel, nem megfelelő műszerekkel dolgoznak. Így aztán könnyebben csúsznak be olyan hibák is, amelyekkel Bence György igazságügyi szakértőként a bíróságon találkozik. – Mindennapos küzdelem zajlik ma a gyógyításban. Sokszor selejtes műszerekkel kell dolgoznunk. Ha műtét közben megráz a vérzéscsillapításhoz használt elektrokauter, vagy minden második öltésnél szétesik a kezemben a varrógép, netán a pénzhiány miatt többször sterilizálunk egyszer használatos eszközöket, akkor nem tudjuk az elvárható legmagasabb szintű ellátást nyújtani a betegeinknek. És ezeket a körülményeket sok esetben nem veszik figyelembe a bíróságok, amikor döntést hoznak egy-egy műhibaperben. Szakértői munkámat nagyban segíti, hogy végigjártam az orvosi pálya grádicsait, nagy a rálátásom arra, hogy melyik hiba ered a rendszer, és melyik az orvos hiányosságaiból. Azonban ha a kolléga volt nemtörődöm, szívfájdalom nélkül írom le azt is. Az ő hanyagsága ugyanis az én mundérom becsületét tépázza meg. A gyógyításban is vannak rossz szakemberek, de a többség a beteg javára cselekszik. S teszi mindezt hivatástudatból, mert a fizetések a béremelés után sem túl rózsásak. Pedig Bence doktor szerint nem vágynak az orvosok hatalmas vagyonokra, csak azt szeretnék, hogy az európai mércének megfelelő életszínvonaluk legyen. – Mert azért az mégsem járja, hogy három szakvizsgás főorvosként annyi legyen a fizetésem, mint a kórházzal szemközti kifőzdében dolgozó konyhalánynak – majd hozzáteszi, nincs olyan messze a lehetőség a jobb életre. Ausztriában ügyeletet vállaló mentős kollégái egyetlen szolgálat alatt többet keresnek, mint itt, egy hónap alatt. Még maradna Mehetne Bence György is, de marad. – Kalandvágyból vagyok itt – mondja nevetve. – És ide köt a család, a két fiam. Nem vágnék neki a világnak. Már nem. Még van néhány évem a szakmában, mert úgy gondolom, hatvan év fölött már érdemes abbahagyni a mentést. Nagy fizikai megterhelés ez, nem véletlen, hogy nincs túl sok idős mentőorvos. Egy bizonyos kor után az ember már a technika fejlődését sem tudja követni, remélem, érezni fogom, hogy mikor kell abbahagynom. De most még sajnálnám, ha holnaptól nem csinálhatnám. – A betegnek nem számít, ünnep van-e vagy hétköznap. Nekem sem. Szerencsés vagyok, hogy a feleségem is így van ezzel, hiszen kardiológusként dolgozik egy országos intézetben, tudja mit jelent orvosnak lenni. Ahogyan a gyerekeink is, hiszen nekik is nélkülözniük kellett minket, s beérni a nagyszülőkkel, ha ügyelet volt, vagy elhúzódott egy műtét. Nem bántam, hogy nem az orvosi pályát választották, bár büszkeséggel töltött el, amikor a kisebbik fiam, miután felvették a kertészeti egyetemre, azzal állt elő, hogy ő inkább mégis az orvosira menne. Félbeszakítja a mondatot a riasztócsengő. Bence doktor figyeli, hányat berreg. – Ez nekem szól – mondja, s közben kiderül, egy mellkasát fájlaló beteghez kell mennie. Együtt sietünk a kijárathoz, ahol szétválnak útjaink, ő a garázs felé fordul. Aztán egy pillanatra visszanéz: „Boldog karácsonyt” – int még, s piros mentőkabátos alakja tovatűnik az évek alatt megszürkült falú folyosón. Nem tudom meg, mi történt a beteggel, akihez riasztották. Nem tudom, kastélyba ment-e vagy düledező házba. De tudom, hogy akihez indult, annak a reményt vitte magával ajándékba. A gyógyulás és az élet reményét. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2012-12-24