Az Egészségügyi Rendszerekkel és Politikákkal foglalkozó Európai Központ (European Observatory on Health Systems and Policies) a WHO Európai Regionális Irodájával együttműködve egy új tanulmányt mutat be az egészségügyi szakember-mobilitásról annak kapcsán, hogy az Európai Unió Tanácsának Magyar Elnöksége ezt a kérdést az egészségügyi miniszterek informális találkozójának (Gödöllő, 2011. április 4-5.) napirendjére tűzte. A kötet az EU-n belüli egészségügyi szakember-mobilitással foglalkozó PROMeTHEUS kutatási projekt első eredményein alapul, amely az Európai Unió (EU) finanszírozásával 2009-ben indult. A tanulmány az egészségügyi szakemberek EU-n belüli mobilitását 17 ország esettanulmányának adataira támaszkodva vizsgálja a munkaerő-áramlás, illetve a külföldi egészségügyi szakemberekre való ráutaltság szempontjából. A tanulmány igyekszik továbbá jobban megértetni az alapvető taszítóerőket és vonzó tényezőket, az egészségügyi rendszereket érő hatásokat, valamint a kapcsolódó problémák megoldását célzó szakpolitikákat is. Az európai integráció számos lehetőséget és alkalmat nyitott meg az egészségügyi szakemberek előtt a határokon átnyúló tanulásra, munkára, illetve szakmai tapasztalatuk és ismereteik mélyítésére. Ennek a mobilitásnak a túlnyomó része hagyományosan szomszédos országok között zajlik. Jóllehet az EU-bővítés 2004 óta új lökést adott a mobilitásnak, nem eredményezett olyan nagy kiáramlást, mint amire kezdetben számítani lehetett: a 12 új tagállamban az egészségügyi szakemberek körülbelül 3 százalékának van elvándorlási szándéka, a tényleges migráció mértéke azonban ennél is alacsonyabb. Az új mobilitás még inkább kidomborította a Kelet és Nyugat közötti egyenlőtlenségeket, mivel a 15 régi EU-tagállam lett az újonnan csatlakozók migránsainak fő célállomása. Néhány ország valóban a többieknél sokkal inkább támaszkodik a külföldről érkező egészségügyi szakemberekre az egészségügyi munkaerő növekvő hiányának kezelésében és a növekvő igények kielégítésében. A 2008-as adatok szerint a külföldi orvosok aránya az összes orvos több mint 10 százalékát teszi ki Belgiumban, Portugáliában, Spanyolországban, Ausztriában, Norvégiában, Svédországban, Svájcban, Szlovéniában, Írországban és az Egyesült Királyságban (36,8 százalékos csúcsértékkel), míg a külföldi ápolók száma meghaladja az összes ápoló 10 százalékát Olaszországban, az Egyesült Királyságban, Ausztriában és Írországban (47 százalékos csúcsértékkel). Bizonyos országokban a beáramlás főleg az elmúlt években volt kiemelkedően magas: az Egyesült Királyságban az újonnan engedélyt kapott orvosok 43 százaléka, Belgiumban 25 százaléka, Olaszországban pedig az új ápolók 28 százaléka bevándorló. A közelmúlt adatai alapján úgy tűnik, hogy feltehetően a 2008 óta tartó gazdasági hanyatlás miatt az elvándorlás néhány tagállamból (Észtország, Magyarország, Románia) új csúcsokat ér el. Ugyanakkor ezzel ellentétes tendenciaként a lengyel orvosok Lengyelországba való visszatérése is megfigyelhető volt. Mindent egybevetve a (munkaerő)áramlás mindeddig csak mérsékelten növekedett, de a szakember-mobilitás jelentőségét a döntéshozók is mindinkább kezdik felismerni. Mivel egy jól teljesítő egészségügyi rendszer létfontosságú eleme az egészségügyi munkaerő, bármilyen apró behatásnak széles körben ható következményei lehetnek hosszabb távon. A szakemberek elvándorlása az egészségügyi rendszer valamely sokkal alapvetőbb problémáját jelezheti. Bár a jövedelemkülönbségek a leggyakrabban említett motiváló tényezők a szakember-mobilitás kapcsán, a munkakörülmények, a karrier és továbbképzési lehetőségek, a társadalmi elismerés, valamint más hasonló tényezők éppoly meghatározóak lehetnek az egészségügyi dolgozók számára annak eldöntésében, hogy maradnak, vagy inkább elvándorolnak. Erre tekintettel az egészségügyi szakember-mobilitást nem lehet elszigetelten kezelni, mert az a kereslet-kínálat növekvő nyomása alatt álló nemzeti egészségügyi munkaerő-politikák átfogóbb problémájának része. A növekvő általános egészségügyi szakemberhiány mellett sok országnak nehézséget okoz a munkaerő egyenlőtlen földrajzi eloszlása, valamint az, hogy ebből fakadóan egyes szakterületeken hiány alakul ki megfelelő szakemberekből. Egy másik fontos feladat a meglévő munkaerő megtartásának, illetve új pályakezdők toborzásának ösztönzése és motiválása. Mindezeket a szükségleteket az országokon belüli és azok közötti munkaerőpiac dinamikájának figyelembe vételével társadalmi-gazdasági kontextusba kell helyezni. Az országok az egészségügyi szakember-mobilitásra az általános munkaerő-politikájuk megerősítésével, valamint további munkaerő-tervezési mechanizmusok kidolgozásával reagálhatnak. Az egészségügyi szakember-mobilitás jelenségének összetettsége és szoros kapcsolódása a szélesebb körű egészségügyi munkaerő-stratégiákhoz minden szinten integrált megközelítést, összekapcsolódó és támogató szakpolitikákat igényel. Erre tekintettel az EU-nak fontos szerepe van a nemzeti erőfeszítések és szakpolitikák koordinálásában, a legjobb gyakorlatok cseréjében, a határon átnyúló mobilitás kezeléséhez szükséges keretek kialakításában, az áramlások figyelemmel kíséréséhez szükséges több és jobb adat biztosításában, valamint abban, hogy eszközöket nyújtson a munkaerő-stratégiák értékeléséhez. Az egészségügyi szakember-mobilitás irányítását és kezelését segíthetné továbbá a nemzetközi munkaerő-toborzás szabályainak megalkotása, valamint kétoldalú megállapodások, illetve nemzetközi képzési és munkaerőcsere együttműködések megkötése. Az Egészségügyi Rendszerekkel és Politikákkal foglalkozó Európai Központ új, „Szakember-mobilitás és egészségügyi rendszerek: adatok 17 európai országból” című tanulmánya mélyíteni kívánja az ismeretanyagot és ösztönözni a politikai vitát erről a fontos kérdésről. Az Egészségügyi Rendszerekkel és Politikákkal foglalkozó Európai Központ a tényekkel alátámasztott szakpolitika kialakítását az európai és az azon kívüli egészségügyi rendszerek dinamikájának átfogó és alapos elemzésével kívánja támogatni és előmozdítani. Közvetlen kapcsolatban áll döntéshozókkal és szakértőkkel, az egészségügyi rendszerek és szakpolitikai trendek elemzése érdekében pedig partnerségi kapcsolatot tart fenn kutatási központokkal, kormányokkal és nemzetközi szervezetekkel. Az Egészségügyi Rendszerekkel és Politikákkal foglalkozó Európai Központ egy olyan partnerség, amely egyaránt magában foglal nemzetközi szervezeteket (az Egészségügyi Világszervezet Európai Irodája, a Világbank, az Európai Beruházási Bank, az Európai Bizottság), nemzeti kormányokat és decentralizált hatóságokat (Belgium, Finnország, Írország, Hollandia, Norvégia, Szlovénia, Spanyolország és Svédország, a Veneto régió, az Egészségbiztosítási Alapok Francia Uniója), valamint egyetemeket (London School of Economics and Political Science és a London School of Hyginie & Tropical Medicine). Forrás: Egészségügyi Menedzserképző Központ, Semmelweis Egyetem Kapcsolódó anyagok: Az egészségügyi dolgozók a lábukkal szavaznak a munkahelyükről! Nem csak Magyarország küzd az elvándorlással

A humánerőforrás kérdés megoldási lehetőségei

Élet? Pálya? Itthon? - Zűrzavar és káosz

Az egészségügyi munkaerő nemzetközi toborzásának nemzetközi kódexe

Az egészségügy humán erőforrás stratégiája

Vándorló orvosok - interjú Balázs Péter professzorral