80 éves korában elhunyt a lambarénéi missziós orvosként ismertté vált Albert Schweitzer teológus és muzsikus. Elzászi evangélikus lelkész fia volt; a strasbourg-i egyetem filozófia és teológia szakán végzett, majd filozófiából és teológiából is doktorált. Zenei tanulmányokat is folytatott, orgonálni tanult előbb E. Münchnél, majd Párizsban Charles Widornak, a francia zeneakadémia tanárának magántanítványa lett. Widor kérésére könyvet írt Bachról, majd 1905-ben Párizsban részt vett a Bach Társaság megalapításában. A Bach-kutatásai során az orgonákról szerzett ismeretei alapján könyvet írt Német és francia orgonaépítészet és orgonaművészet címmel. Az előbbiekkel párhuzamosan folytatta teológiai munkásságát az igazságot szenvedélyesen kutató tudós magatartásával. Fő törekvése a keresztény hit és saját korának modern tudományos gondolkodása közötti feszültség áthidalása volt. 29 éves korában egy folyóiratból szerzett tudomást arról, hogy Gabonban, Francia Egyenlítői Afrikában orvoshiány van. Egy ifjúkori fogadalma és az egyházi szociális munkában szerzett tapasztalatai arra indították, hogy beiratkozzék az orvosi karra. 1913-ban szerzett orvosi diplomájával a gaboni Lambarénébe ment, hogy gyógyító munkával próbáljon jóvátenni valamit abból, amit a fehér ember színes testvérei ellen elkövetett. Az előkészületekben, a kórház építésében és később a gyógyításban hűséges segítője volt felesége, Hélene Bresslau. Az őserdei kórház rövidesen a bennszülöttek ezreinek lett menedéke. 1917-ben feleségével együtt - német állampolgárságuk miatt - franciaországi internálótáborba hurcolták, majd Strasbourgban átmenetileg igehirdetői és orvosi munkát vállalt, több európai városban tartott előadásokat, adott orgonahangversenyeket. 1924-ben térhetett vissza Lambarénébe, ahol ekkortól fokozódó nemzetközi támogatással végezhette munkáját sok kitűnő orvos közreműködésével. 1951-ben megkapta a Német Könyvkereskedelem Békedíját, az egyik legrangosabb német irodalmi kitüntetést. 1953-ban megkapta az 1952. évi Nobel-békedíjat, amelynek összegéből telepet hozott létre a leprások számára. Legismertebb művei: Orvos az őserdőben (1921), Gyermekkorom és ifjúságom emlékeiből (1924), Életem és gondolataim (1931), Afrikai vadásztörténetek (1936) Afrikai történetek (1938). Említésre méltó Goethe-kutatása is: négy Goethe-tanulmányt hagyott az utókorra, előadásszövegekként. E tanulmányaiban az irodalom- és a filozófiatörténet elegyedik egymással, s a goethei erkölcsi eszmények kapcsán szóhoz jut maga Schweitzer mint bölcselő is, etikai indíttatású korkritikájával. 2013. 09.03.