BEVEZETÉS - A kóros mentális állapotok jelentette életminőség-veszteség a fejlett országokban egyre jelentősebb mértéket ölt. A jelen tanulmány célja a Magyar­or­szá­gon negatív tünetes szkizofréniával élők körében előnyökkel járó kariprazin alkalmazása révén elérhető életminőség-többlet számszerűsítése. A komparátorterápiát a je­lenleg alkalmazott második generációs orális antipszichotikumok jelentik. MÓDSZEREK - A kariprazin által elérhető életminőség-nyereség vizsgálatához egy nyolc egészségi állapotból álló determi­nisz­tikus Markov kohorsz modell készült. Az adatok a releváns szakirodalmi forrásokból és publikus adatbázisokból származnak. Az elemzésben használt, kezelési utakkal kapcsolatos fő feltételezéseket szakértők erősítették meg klinikai gyakorlati tapasztalatuk alapján. A negatív tünetes szkizofréniával élő betegek számának becslése is ezen módszerekkel történt. A be­meneti paraméterek érzékenységének elemzéséhez determinisztikus érzékenységi vizsgálat készült. EREDMÉNYEK - Kariprazin alkalmazásával az egyénenként várható életminőséggel korrigált életévtöbblet kétéves időtávon 0,05 a jelenleg alkalmazott második generációs orális antipszichotikumokkal összehasonlítva. Az érzékenységi vizsgálatok alap­ján ez az eredmény robusztusnak tekinthető. A finanszírozó adatai, illetve a szakirodalom alapján mindössze kétéves időtávon, össztársadalmi szinten már összesen 450 életminőséggel korrigált életévtöbblet becsülhető. Hosszabb időtávot tekintve a QALY többletnövekedése várható. KÖVETKEZTETÉSEK - Konzervatív számítások alapján is jelentős egészségnyereséggel járna, ha valamennyi negatív tünetes szkizofréniával élő beteg kariprazin kezelést kapna Magyarországon a jelenleg alkalmazott második generációs orális antipszichotikumok helyett.

Eminens kreatív személyek körében a bipoláris hangulatzavar különféle formáinak előfordulása szignifikánsan magasabb, tehát a tehetség és alkotókészség valamiféle kapcsolódást vagy közös gyökereket mutat a kedélyingadozással. Ez a jelenség zeneszerzők körében is megfigyelhető. A közleményben Gaetano Donizetti (1797-1848) életének néhány mozzanatát és alkotásainak egynémely jellegzetességeit taglaljuk. Donizettit zenei tanulmányai és kezdeti sikerei után Domenico Barbaja operaimpresszárió szerződtette, aki nagy mennyiségű opera megírására kötelezte. Donizetti személyes tragédiája, hogy három gyermekét és feleségét fiatalon elveszítette. Több mint 70 operát szerzett, néhánynak maga írta szövegkönyvét, rajzkészsége is volt, valamint színházi összmű­vészeti érzéke. Hihetetlen gyors komponálási technikával rendelkezett, amelyre külső körülmények is kényszerítették, mindenekelőtt az operaimpresszárió Barbaja. A lázas gyorsaság (hypomania) mellett valódi lázzal, fejfájással, nauseával járó időszakok is gyötörték. 1845-től kezdődően teljes apathia, depresszió (korábban is volt depressziós időszaka), valamint bénulások (paralysis progressiva?) miatt alkotásra és emberi kapcsolatokra képtelenné vált, és zárt elmegyógyintézetben helyezték el. Betegségét luesnek vélelmezték, emellett azonban okkal feltételezhető a bipoláris hangulatzavar is. Ezt a korán jelentkező krea­­tivitás és hypomaniás jelek, átmeneti ke­dély­kilengések, a zeneszerzési technika, a multimodális tehetség, az alkotások bősége (évente átlagosan 3-4 opera), a mű­vekből áradó hangulat (könnyed, sziporkázó jelleg mellett ’őrülési jelenetek’) és bizonyos körülmények (legnagyobb személyes tragédiái közepette képes volt vígoperákat írni) is sugallnak. Mindezen komponensekhez exogén kényszerítő környezeti tényezőként Domenico Barbaja, az operaimpresszáriók hercege (és hajcsára) is bizonyosan hozzászámítandó.

A perifériás érbetegségek (peripherial arterial disease, PAD) ellátása a cardiovascularis betegségek legmostohább területei, egyrészt mert az ebben a betegségben szenvedők a legelhanyagoltabb, legkevésbé egész­ségtudatos réteg (elég, ha csak a nagy­mér­tékű nikotin- és az ehhez gyakran társuló alkoholabúzusra gondolunk), másrészt mert elégtelen a perifériás érbetegségek ke­zelésére specializálódott szakemberek, az angiológusok száma. Az ar­té­riás érszűkület kimutatása ráadásul nem is lenne nehéz, hiszen széles körben alkalmazható, olcsó funkcionális szűrő­vizs­gá­lat, a boka-kar index (ABI) áll ehhez a ren­del­kezésünkre, melyet az alapellátásban kötelező szűrő­vizs­gálatként írtak elő. Egyre jobbak a terápiás lehetőségeink is, hiszen mióta a ci­losz­tazolt bevezették, evidenciákon alapuló, a tüneteket mérséklő, a progressziót lassítani képes gyógyszeres kezelés áll rendelkezésre, melynek az alkalmazását mind a magyar, mind az amerikai irányelvek első osztályú ajánlásként javasolják. A ci­losz­ta­zolnak, mint PDE3-inhibitornak, komplex farmakológiai hatása van, ugyanakkor számos esetben nem alkalmazható, emiatt a pentoxifyllin sem szorulhat ki teljesen a terápiás fegyvertárból. Az új európai ajánlás a vérlemezkegátlók helyét is jól definiálja a PAD kezelésében. A gyógyszeres kezelés mellett az intervencionális radio­ló­gia ugrásszerű fejlődése is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne kelljen több végtagot elveszíteni, amennyiben az érszű­kületet idő­ben felismerik.

Sorozatunk a Budapest nagyvárossá válásával párhuzamosan kiépülő közegészségügy intézményei közül a legfontosabbnak, a közkórházak kialakulásának ered a nyomába, elsősorban kultúrtörténeti szempontból. Aktualitását az adja, hogy a 21. század követelményeinek megfelelő egészségügyi hálózat tervezett kialakítása során ezek a jórészt a 19. század végén, illetve a 20. század első évtizedeiben emelt épületek részben eltűnnek, részben alapvetően átalakulnak. Telepítésük idején az angol eredetű pavilonos rendszer számított korszerűnek, akkor elsősorban gyógyászati megfontolásból. Az, hogy a parkos, barátságos környezet sokat javít a betegek közérzetén, és így alapvetően befolyásolja a gyógyulás folyamatát, a következő évszázad felismerése volt, és bár ma az orvosi gyakorlat a centralizált intézmények működtetését követeli meg, az ezeket tervező építészek tisztában vannak azzal, hogy „gyógyító gyárak” helyett humán emberi környezet kialakítása a feladat. A 20. század a mindent megújítani akaró modernitás jegyében telt, és jogos volt a törekvés a gyorsan átalakuló életformának megfelelő környezet kialakítására. A 21. század egyre erősödő vonzódása a történeti kultúra és építészet hagyatéka felé jelzi, hogy felismertük, nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Igyekszünk a múlt értékeit átmenteni, szellemi és anyagi mivoltukban egyaránt. A két évszázaddal ezelőtt alapított kórházaink történetét bemutató sorozat Lugosi Lugo László fotóművész képei és Zöldi Anna építész-újságíró szövegei révén ennek a „virtuális értékmentésnek” a darabjai.

Kétféle ember létezik: akinek már volt szexuális úton terjedő fertőzése (sexually transmitted infection, STI), és akinek még nem, de bárhogy is van, mindketten rettegnek tőlük. Igaz ez a laikusokra, és az egészségügyben dolgozókra is. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ilyen fertőzéseket kizárólag a társadalom bizonyos csoportjai (például a homoszexuálisok, a szexmunkások, vagy a valamiképp feslett erkölcsű egyének) kaphatnak el, amely csoportok egyébként is stigmatizálva vannak, így fertőzöttek és megbélyegzésük kéz a kézben jár. Ezáltal könnyen kerülhet a nemi gyógyász olyan helyzetbe, amikor a beteg kikéri magának, hogy a felajánlott STI-szűrővizsgálatot, vagy akár ma­gát a felállított nemi gyógyászati diagnózist miért akarja az orvos, mondván, „ő nem olyan”. A té­ma tabusítása és szőnyeg alá söprése pedig azzal jár, hogy a köztudatban nincsenek benne a nemi úton terjedő fertőzések, és a laikusok, illetve az orvosok ezen infekciók fennállásának a lehetőségére sem gondolnak. Pedig az STI-k gyakorisága lassan, de folyamatosan emelkedik hazánkban és külföldön egyaránt.