Megfogni létezésünket itt földön, megörökíteni a velünk és bennünk történő folyamatokat, érzelmeket, emberi viszonyokat, ősi belső vágya az emberiségnek. Az ember világhoz való aktuális viszonyát, értékrendszerét feltérképezni, és mások számára átélhető módon visszaadni a szavak erejével, ez hajtja újabb és újabb formák felé az irodalom jeles képviselőit. A megformálás terén a 19 század végén és a 20. század elején jelentős írói kísérletek zajlottak. Proust, Kafka és Joyce radikális újításai után az elbeszélő és hőse között egyre bonyolultabb, változatosabb viszony alakul ki, s már nem nagyon lehet a továbbiakban feltáró realista műveket írni, el kell vetni a cselekmény és jellemábrázolás hagyományos módozatait. Érdekes látni a párhuzamosan alkotó kortársak művészetét, akik egy széles palettát fognak be egyéni megoldásmódjukkal. Írói fejlődésben is nagy egyéni különbségek mutatkoznak, az egyik nagy „alakváltó” éppen Rilke, akinek útja egyre beljebb vezetett, saját személyisége és költői énje üzeneteinek megformálásában, s küldetéstudattal áthatott művészete páratlan metafizikai absztrakciók holdsütötte tájaira vitte. Rilke, a huszadik század egyik legnagyobb költője élete végén leukémiában szenvedett, s meglehetősen szkeptikusan viseltetett a hivatalos orvostudománnyal szemben. „O HERR, gieb jedem seinen eignen Tod.” Saját halálát add meg, Istenem, mindenkinek – hirdette híres soraiban – /Nemes Nagy Ágnes fordítása/. Betegségére úgy tekintett, mint testének afféle üzenetére, mely egyszersmind kijelöli a számára megadatott sorsot és irányt szab további életének. S kerülte a gyógyítás hagyományos módozatait. Talán testi állapotával függ össze az is, hogy költészetének harmadik, utolsó korszakában radikálisan megváltoztatja a közlési módot. Hosszú hallgatás és alkotói válság után állt elő 1923-ban a Duinói elégiákkal, melyek zömét alig két hét leforgása alatt írta, majd a Szonettek Orfeuszhoz ötvenöt darabjával, melyeket ugyancsak roppant rövid idő alatt alkotott. Rilke a szavak terén mindig pontos, és soha nem konkrét. Mélyen átélt küldetése, hogy, az emberi sors törvényeit megfejtse, a költészet erejével a világ kiürült formáit, a költő látnoki lénye folytán újra életre keltse és mások számára is megnevezze Orpheuszi hatalmánál fogva. Költészete egyszerre titokzatos, mélyértelmű és mégis teljes, mondatainak értelmezése nyitottságot kíván olvasóitól; szóhasználata, absztrakciós köre egyéni, de soha nem következetlen vagy öncélú. Betegségéről szinte senki nem tudott. Sorsként viselte élete utolsó éveiben. „Semmi okunk rá, hogy megcsodáljuk, imádjuk vagy gyűlöljük a halált, kinek ábrázatát a tragikusan kesergő álarc-száj oly különösen eltorzítja.”– írta. NZS 2014. 07.21.