Nehéz elképzelni, hogy már mennyi ember élte le életét e földön, s ők mind-mind valódiak voltak. Születettek, felnőttek, szerettek, szenvedtek és meghaltak, megannyi alakban.
Vagy valahogyan eltöltötték e földi világban az időt. hogy kik voltak, mit csináltak, hogyan éltek, ezt elképzelni segít a (jó) irodalom.

Chaucer sírján a felirat a westminsteri apátságban, az úgynevezett költők sarkában, a következő: „Az angol irodalom atyja". s ez minden bizonnyal igaz is. Nem mindenki tudja ugyanis, hogy az angol irodalmi nyelv megszületése korántsem volt zökkenőmentes és gyors. Legalábbis a többi európai nyelvhez képest. Számos eleme között, az ókori Britannia keltájára rétegződve szerepel a latin, majd az angolszásznak nevezett szaxonok nyelve tovább keveredvén az 1080-as években beözönlő úgymond franciául beszélő normannokéval, akikből a többiek felett az uralkodó osztály alakult. egymás szavát nem értve úr és jobbágy.

Csak lassan alakult ki tehát az az egységes nyelv, amelynek volt ősi kelta, germán és francia eleme, de már mindegyiktől elkülönülten létezett. S ekkor jött Chaucer.

Számtalan dolog fűződik nevéhez, többek közt az is, hogy "placebo" kifejezést 1340-ben ő használta először. A kifejezés az egyik zsoltárból való: "Placebo domino in regione vivorum", azaz "Megörvendeztetem az Urat az élők birodalmában." Chaucer, akinek kiváló humora, sajátos világszemlélete volt, ironikus értelemben használja a placebo kifejezést. Ez a halotti ima első szava, melynek elénekléséért a papok és a szerzetesek pénzt kértek. Más források úgy tudják, hogy a 14. században így hívták azokat az embereket, akiket temetéskor a család azért bérelt, hogy a közvetlen rokonság mellett az elhunytat sokan elsirassák.

Igazi hírnevet a `Canterbury mesék` című, prózát és verset keverő befejezetlen elbeszélés-sorozattal szerzett, melynek kerettörténetében harminc zarándok tart Canterbury felé Southwarkból indulva, hogy Thomas Becket sírját meglátogassa, s a hosszú fáradságos úton történeteket mesélnek egymásnak.
Az egyes figurák leírása igen karakteres, igazi panoptikum ez, szerepelnek itt egyéni életfeltételeik, a szokásaik, s így eleven képet kapunk a középkori rendi hierarchiáról, a nemesség, a papság, a földbirtokosok, az értelmiségiek, a kereskedők világáról, le egészen a jobbágysorban élő parasztig. És választ kaphatunk arra az égető kérdésre is, hogy milyenek lehettek e kor hétköznapjai. Pajzán, tanító. vallásos, mindegyik történet más és más.
Olvassuk hát, minő plasztikus karakterek, emlékezetes jellemzés!

Lovag

Volt hát egy derék lovag a menetben,
ki lóháton forgott sok ütközetben:
tisztelte a lovagi etikát,
a szabadság, jog, becsület szavát,
a királyért, ha kell, a vére hull,
hol senki nem járt, keresztül-kasul
bejárta a keresztény és pogány
világokat, s dicsőn, egy szál lován.

Ott volt Alexandria megvívásán,
asztalfőn ült, akármerre is járván:
a poroszok becsülték legkivált.
Se Oroszföldet, se Litvániát
úgy nem ismerte még rangjabeli,
Granada sem volt idegen neki.
Benmarin, Algeciras ostroma,
hadban látta Ayas, Attalia,
és hány partraszállásnál volt jelen
e derék lovag a Nagy Tengeren!
Tizenöt öldöklő csatát megért:
Tremessennél is harcolt a hitért:
három halált osztott ki bajvívásban.
És egy izben még elkísérte bátran
Palathia urát is messzire,
a pogány török hadak hegyibe.
Illett hozzá a babérkoszorú,
híres és bölcs volt e férfiú,
s nem jámborabb egy gyönge szűz maga,
soha nem volt egy becstelen szava,
az illem határán túl sose ment,
tökéletes lovag volt, annyi szent.
A lova gyihos lábu telivér,
de ruházata egy garast nem ér:
örökké szűk kordzekéjét viselte,
rajt virított a páncélinge szennye,
nemrég keveredett haza, s íme:
indult egyenest Canterburybe.

A fiú

Apród kísérte: tulajdon fia.
Vidám s szerelmes, arca még sima:
sütővas göndörített a haján,
húsz esztendősnek becsültem talán.
Kellő magasra nőtt a termete:
izgékonysággal s erővel tele.
Egy portyában már meghordta lova:
Flandria, Artois és Picardia
sínylette, mikor ő rontotta össze,
hogy bátorságát lássa szíve hölgye.
Ruhája gazdag himü, mint a rét,
fehér s piros virág rajt szerteszét:
egész napja ének és fuvola,
üdébb, akár gyöngyös május hava.
Köpenye rövid, ujja hosszu-bő,
maga nyeregben egyenest ülő:
jó hangja volt, faragott verseket,
táncolni, vívni jobban nem lehet.
Nagy szerelmében éjnek évadán
nem aludt többet, mint egy csalogány.
Gyors volt köszönni és hogy bókot osszon:
a húsvágó tiszt illette őt otthon.

A barát

Volt egy barát, kolostorába sáfár,
olyan vadászt még egyet nem találnál.
Pompás férfiú, apáttal felér,
istállójában sok jó telivér:
ha lovagolt, csapott suhér szelet,
csengős kantárja klimp-kilimpezett
a szélbe, mint a kápolna-harang,
hol őt illette a priori rang.
Szent Mór s Szent Benedek szabályzatát
fölrúgta ez a nevezett barát,
mert szigorú volt az és elavult:
élni az új világ szerint tanult.
Pokolra minden ósdi szöveget!
Méghogy papféle vadász nem lehet?
Barát ne nézzen úton balra-jobbra,
úgy éljen, mint a partravetett potyka,
ha a kolostoron kívül kerül?
No, ilyen textust ő már nem becsül!
Én ráhagytam, hogy igazsága van.
Szent szövegekbe gárgyuljon ugyan?
Könyvek fölött görnyedjen éjszaka,
vagy törje tenyerét ásó-kapa.
Mit ér ma már Szent Ágoston parancsa?
Hát ő az aj-bajt Ágostonra hagyta.
Inkább lovagol s lovat nem kímél,
agarai gyorsabbak, mint a szél:
héj, nyúlvadászat, veszett vágtatás!
Vadabb öröm ugyan mi volna más?
Körül szegett ujjak a köpenyén,
szegése ritka fajta szürke prém:
a csuklyát összefogni a nyakán
egy finom-mívü tűje is van ám:
a szerelemcsomót hurokba kapja:
mint az üveg, fénylett kopasz kobakja,
arcán mosolya nyájasan-zsiros.
Elég kövér, de férfiban csinos:
a pillantása fürgén röpködött,
tar feje, mint rézüst a tűz fölött:
csizmája puhaszárú, lova jó,
e prior, mondhatom, szemrevaló,
nem holt kisértet, halovány-fehér.
Kedvenc sültje a hattyú, jó kövér.
Gesztenye-fényes csikót lovagolt.

Oxfordi diák

Ott lovagolt egy oxfordi diák,
ki régóta nyúzta a logikát.
Keszeg a lova, mint a piszkafa,
és semmivel se kövérebb maga.
Sápadt arca, józan külseje volt,
köpenyegére gyűltön-gyűlt a folt,
mert nem szerzett egyházi hivatalt,
világiba menni meg nem akart.
Ágya fején vörös és fekete
bordázott árkusok húsz kötete:
Arisztotelész olvasása mellett
mit bánt ruhát, bort, s citerát, ha pengett!
Az esze merő filozófia,
de kongott nála a ládafia.
Ha meg egy jó rokon dugott neki,
nem szánta pénzét könyvre költeni:
és túlcsordult szívvel ragadta meg
a segítő kezét mindenkinek.
Örökké szomjazott a tudományra,
a szót fölöslegesen nem darálta,
volt benne mindig kellő tisztelet,
megfontolt egy igen-t vagy nem-et:
a magsztos erkölcsre buzditott,
örült, ha tanult, és ha tanitott.

Kikapós asszony
Egy bath-i asszonyság is ott üget,
ügyes fehérnép, de kicsit süket.
Nem volt Bath-nak olyan vászonszövője,
az ypres-i, genti nőket is lefőzte.
Offertóriumkor a faluban
elébe asszony nem került ugyan!
De ha mégis akadt olyan merész,
tüstént elhagyta a béketürés!
A fejkendője anyaga finom,
hát még amit viselt vasárnapon:
kerek tíz fontot nyomott legalább.
Skarlátvörös harisnyában a láb,
cipője pedig pehely-puha szattyán.
Pimasz mosoly bujkált a pimasz arcán.
Nem szégyellte a pap előtt magát:
öt férjének esküdött ásót-kapát,
s nem volt fukar süldőkorába se:
de hánytorgatásnak itt nincs helye.
Járt Jeruzsálemben vagy háromízbe,
Róma, Boulogne, Köln városába szinte:
látta Jakab apostol nyughelyét,
sok messze föld vizét, völgyét, hegyét,
tapasztalhatott, volt rá alkalom.
Ritkásan nőttek fogai nagyon.
Egy poroszka lovon ült, mint a szálfa,
vállkendőjébe jól bebugyolálva,
kalapja pajzsként domborult fején,
lovaglószoknya széles csípején,
bokája pengő sarkantyúkkal ékes.
Jó társaságban szerfelett beszédes.
A szerelem tudós művésze volt,
hol sebet ejtett, mindjárt doktorolt.

Szegény plébános

Egy szegény plébános is ott vala,
derék pap, jámboroknak jámbora:
lelke szent gondolatokkal teli,
s hozzá tudós híre vagyon neki.
Krisztus igéjére vágyón tekint,
azt prédikálja mindig szó szerint.
Jámborsága és szorgalma csudás,
nem sújtja földre megpróbáltatás:
és gyakorta ilyennek bizonyult.
Szegény láttán a szíve elszorult:
kiátkozás jogával sosem élt
a szükségből elmaradt tizedért.
A közöst még megtoldta az övével,
maga beérte kupori kevéssel.
Sok híve szétszórt házakban lakott,
de eshetett és villámolhatott,
ha beteg hívta, látogatni ment:
botot a kézbe s gyalog! - annyi szent.
Gazdag, szegény? - nem nézte azt soha.
Azért volt nyája igaz pásztora,
mert példázatát tettek hirdeték,
s így valósággá lettek az igék.
Mátéval szólt a bibliás szövegben:
"Rozsdálsz, arany? A vas hogy álljon ellen?"
Mert ha egy pap romlott, a példakép,
hová forduljon az egyszerü nép?
A nyáj hiába tiszta ebben-abban,
mikor a pásztor duskál a ganajban.
Mutasson a pap példát, igazit,
ne mételyezze meg bárányait!
E plébános tisztének megfelel:
nem hagyja nyáját sárba veszni el,
még Londonba misézni nem szaladt,
hogy gyűjtsön csengő-pengő aranyat,
és nem vonult el szerzetes magányba,
de otthon élt, a nyájára vigyázva,
nehogy a farkas benne kárt tegyen:
pásztor, s nem béres állt azon a helyen.
S bár szent vala, csupa erény maga,
a bűnösökhöz is volt jó szava:
beszéde nyájasan simogató,
tanításából sugárzott a jó.
A menny felé fordítani a lelket,
ezt vágyta, s ebbe nagy öröme tellett.
De a megátalkodott nyakasok
- lehettek kicsinyek, avagy nagyok -
kaptak olyat, hogy nyelni is elég!
Különb papot nem láttam soha még.
Mit neki pompa, fölös tisztelet:
egy kellett: tiszta lelkiismeret.
Krisztus igéje volt eledele,
neki volt apostoli követe.
(Kormos István fordítása)

Geoffrey Chaucer amúgy 1343 körül egy londoni borkereskedő családban látta meg a napvilágot. A kifejezett jómódban felnőtt ifjú kezdetben katonáskodott, majd jogi tanulmányait hasznosítva az angol uralkodó szolgálatába állt, és diplomáciai feladatokat látott el bejárva Franciaországot, a flamand területeket és Itáliát.

Kiválóan beszélte a latint. A Canterbury meséket eredetileg egy 120 elbeszélésből álló műnek tervezte, ebből 24 született meg. S a szerző 1400 október 25-én történt hirtelen halála után e mű az első könyv volt, mely nyomtatásban angol nyelven megjelent. Óriási sikert aratott. Máig élvezhető irodalom, még Pasolinit is megihlette egykoron.