Tibetben a holttestet feldarabolják, és a keselyűkkel etetik meg, hitük szerint így az egekben temetik el a halottakat. A kapucinusok Dél-Itáliában az elhunyt szerzetest oltárra állították, ahol a száraz levegő mumifikálta. A Síva-hívők a Gangesz vizéből csepegtetnek a halott szájába, s lábbal dél felé helyezik a lángoló máglyára. A zsidó hitűek a halál hírére megszaggatják a ruhájukat, majd öltönyük hajtókáján a szív fölött egy vágást ejtenek, a testet gyalulatlan fakoporsóban helyezik a sírba, koporsószegek nélkül.

Az iszlám elveti a koporsót és a hamvasztást is, halottaikat vászonlepedőbe csavarva viszik a temetőbe, az elhunytat arccal Mekka felé fordítva hantolják el – kizárólag férfiak jelenlétében. Az indonéziai Celebesz szigetén az őslakók akár két évig is gyűjthetnek a népünnepély méretű temetésre, s bikákat áldoznak az elhunyt tiszteletére - tudván, a gazdag temetést adóhivatalnokok figyelik. A Neander-völgyi ősember virágfüzérrel fedte be halottait, és sírjukat kecskeszarvval jelölte.

A korai keresztények pedig - a pogányokkal ellentétben - nem vittek virágot, csak mécsest gyújtottak a síron, a virág az örök és végleges búcsút jelképezte volna.

Útszéli sírok

Az ókorban mindenkit tetszése szerinti helyen lehetett eltemetni, csak a 3. századtól vált kötelezővé a temetők városfalon kívüli kialakítása. Az őskeresztények sírjai is az utak mellé kerültek. Szent Pétert a római Via Triumphalis mentén a vatikáni domb alá, Szent Pált a várostól mintegy három kilométerre, az ostiai út mellé temették. Idővel a helyhiány miatt általánossá vált a földalatti katakombák létesítése. A keresztényüldözések idején ezek voltak a legkeresettebb temetkezési helyek, ahol egy-egy vértanú nyughelye köré csoportosultak a sírok. Amikor megszűnt a városon belüli temetkezés tilalma, a templomok körül temetkeztek. A városon kívüli köztemetők a nagy pestis- és leprajárványok után jelentek meg ismét. A veszély miatt a halottakat újra a falvak és városok szélén földelték el.

Templomtemető

A honfoglaló magyarság a kereszténység fölvételét követően Szent László és Könyves Kálmán törvényeinek megfelelően a templomok mellé temetkezett. A fallal körített templom az élők és a holtak védelmét is szolgálta a középkorban. Mivel a rendszerint gyümölcsfákkal beültetett sírterület szűkösnek bizonyult, a kihantolt csontoknak tárlóhelyül csontházat építettek a templom oldalában. A sírokat kezdetben fakerettel, később kőtömbökkel jelölték, az előkelőket pedig a templomok belsejében, sírkriptákban helyezték örök nyugalomra. A temetőket csak a 17. században vitték a település szélére - ebben egészségügyi szempontok s járványok is közre játszottak. A különböző felekezetűeket vagy a temetőn belül különítették el, vagy külön temetőrészt nyitottak.

Egyszerű szertartás

A reformáció egyházai az eleve elrendelés tanának megfelelően a temetést utolsó testvéri szolgálatként értelmezték, ami a halott eljövendő sorsára semmiféle befolyást nem gyakorolhat. Az 1526-os Debreceni Hitvallás szerint „gonoszságot cselekszenek, akik a holtakért imádkoznak, áldoznak, mert nincs azok megkegyelmeztetéséhez semmi remény, akik hitetlenségben haltak el” - de hiába tiltották meg a siratást vagy a ceremóniás temetést, a hagyományok ereje erősebbnek bizonyult, bár a temetési szertartás lényegesen leegyszerűsödött.

Hamvasztás

A halott testének elégetése ősidők óta, mind a mai napig létező temetkezési forma. Az egyház számára sem jelentett problémát, és aggodalom nélkül tűrte mindaddig, míg a 19. században a föltámadásba vetett hit nyílt tagadásaként nem kezdték alkalmazni. A szabadkőművesek Budapesten még hamvasztási konferenciát is tartottak, eredeti megfontolásaikat leplezve, mondván: a temető fertőz és nagy földterületeket von el a gazdaságtól.

Válaszul az egyház Szent Officiuma deklarálta: az elhunyt hívők testét el kell temetni, mert a hamvasztás tilos, a kiközösítés büntetésével jár. A II. világháború után azonban gyakorlati megfontolásoknak engedve - és azt a feltételt szabva, hogy a hamvasztás nem a feltámadás tagadását fejezi ki-, a katolikus egyház föloldotta a jogi tilalmat, s 1958 óta a hamvakat is eltemeti.

Vissza a természetbe

Azok a környezetvédők, akik a hagyományos temetés környezetkárosító hatásai miatt aggódnak, a világ néhány részén a zöld temetést is választhatják. A holttestet koporsó nélkül, egy biológiailag gyorsan bomló anyagból készült lepelben temetik el, egy külön erre a célra kijelölt erdőségben, jeltelenül. Hozzátartozói egy fát ültethetnek emlékére.

Mezővári Gyula
eLitMed.hu
2012.10.29