Tudjuk, hogy milyen jót tesz az ember egészségének a házi kedvenc. Hogy javul az életminősége, rendeződik a vérnyomása, csökken a pszichés feszültség s a stressz! Hát az biztos, hogy mi akkor nagyon-nagyon egészségesek lettünk az idők során, lassan annyi stresszünk sincs, hogy reggel kimásszunk az ágyból, mert nálunk nyúl lakik a fürdőszobában (az egerek hálistennek tavaly megdöglöttek), két kutyánk, tizenhat aranyhalunk és két békánk van mostanság. Már, ha jól számolom. Mimike dagadt tacskó. Nem is dagadt – mondják egyesek a családban –, csak „rossz alakja van”. Na, ja, az már biztos, hogy rossz az alakja, és emellett még dagadt is. És ráadásul keverék. Ez csak túl hosszú hátsólábaiból derül ki, no meg hízelkedő természetéből, mely olyannyira elüt a megszokott tacskó mogorvaságtól. Mimike egy öleb, egy „tacsivava”, aki nem tud letenni arról a kényszerképzetéről, hogy őt, nemre fajra korra való tekintet nélkül, mindenki imádja. Hogy ő egy cuki-muki, édi-bédi kiskutya. Több mint tizenöt kiló, és sprőd fekete szőr borítja a hátát, vastag szemöldöke van, szakálla és bajusza haszonleső, megátalkodott pillantása, mint egy öreg örmény asszonynak. A dereka, az vastag, fel-alá döcög rövid görbe lábain. Szemmel láthatóan folyton rosszban sántikál. Mikor nem bírja tovább, megpróbál felugrani a fotelbe, aztán segítségkérően pislog, forgatja fejét. Úgy kell felnyomni a nagy farát a levegőbe. Akkor aztán rá a fotelben ülőre, puszi, puszi, csóközön, farkcsóválás, ájult imádat, és hangzavar, fúj Mimike, menj a fenébe! Szállj le rólam, de nehéz vagy te dög! Mimike egyszer csak beköltözött Tóbiás életébe. Aki viszont igazi úr. Imádja a gazdáit, és ha mondom, megyünk haza, azonnal elindul az ellenkező irányba. Mint egy igazi szálkásszőrű. Mondta is az állatorvos, amikor a talált kutyát oltatni vittük. Ez kérem? Egy szálkásszőrű tacskó. Nem is akármilyen! Teljesen fajtatiszta. Elképzeltük, amint Tóbiás előveszi kis otthoni bársonykabátját, diszkrét kis nyakravalót köt, pipára gyújt, és napilapot olvas, amint elhagyjuk a házat. Válogatott sajtokat tart a trezorban. Tóbi elegáns és visszafogott, akár egy Sherlock Holmes. És széleskörűen különvéleményen, szabad akaraton van. Például a fejébe vette, hogy az út egy bizonyos pontján neki azt a járdaszegélyt mindig meg kell látogatnia, és akkor már egy sarokkal előbb elkezd lobbizni ezért, elkezd húzni, mint egy sarkikutya, elszántan mered távolba, és kommandózik a cél felé. Az esetek többségében nem arra megyünk. De ő mindig megpróbálja átverekedni rajtam ezt az útvonalat. Még olyan duplafenekű dolgokra is képes, hogy ordít az utcán szembejövő másik kutyára, de már öncenzúrázva megy is át a túloldalra. Átmegyek, nehogy megöljem véletlenül – mondja. Ha például gyöngéden szólongatom Tóbiást (A családtag az egyik gyereket akarta így nevezni, a kutyán kiélheti…), hopp, már be is surrant az ágy alá, gyanús kedveskedés előbb-utóbb fürdéssel jár. Napirenden kívüli kedvesség egyenlő fürdés. És hát ki szeret fürdeni? A nehezen megszerzett pisiszagot odahagyni? Kezdheti elölről az ember…, azaz a kutya a megbüdösödést. Reszket, reszket, amikor előhúzom. Pedig a fürdés nem fáj, nem ijesztő, nem zuhannyal csinálom, illatmécsessel szinte, lágy zenével, hátmosókefével kiskádban. Csak áll ott, tragikus megadó pofával, csüggedt ábrázattal, látványosan meg sem próbál menekülni. Ilyenkor látszik, milyen sovány lett az utóbbi időben. Mimike mindent megzabál. Félretolja a tálkájától, belenyomja a fenekét a képébe, azt is hagyja. Szereti Mimikét. Vagy csak ilyen béketűrő a női nemmel. Lehet, hogy ez genetikailag kódolt. És, hogy milyen hegyes orra van! Látni, hogy tényleg tacskó. Ezt a kutyát, a vizeset, nem is ismerem. Minél régebb óta élünk együtt, annál kevesebbet kell vele foglalkozni, tudja, mikor van séta, mikor kell előjönnie, felébrednie, mit követelhet, kitől mi várható, mikor lehet játékra invitálni, és mikor kell eltűnni árnyékként az ágy alatt. De akkor jött Mimi. És felborított minden szabályt, szétbolygatott minden rendet, újragombolta a viszonyok kabátját. Már nem Tóbiás a csodakutya. Lassan már enni sem kap. Vagyis nem marad mit ennie Bekerült a családba a Mimike, és átvette az uralmat. Tóbiás felett, a cipők felett. A plüssállatok Úrnője, Barbibabák Rettegett Hóhéra, egy igazi vérengző maja vagy azték uralkodó, lerágott fejekkel labdázó, plüssmaci szívének kitépője, karok-lébak csonkítója. Jó, ha van aki megússza egy levágott kézfejjel, egy kis csócsálással. Amikor Áron legszebb bőrcipőjét megrágta, azzal a cipővel kapott az oldalbordái közé párat. Azóta a cipőkön csak elvétve látni fognyomokat. Csak úgy egy kis diszkrét rágogatás van rajtuk. Ügyel rá, hogy igazi fognyomot ne hagyjon. Mimike nagy franc. Az első időkben, amikor még „nem sikerült neki szobatisztának lennie”, hogy finoman mondjam, lépten-nyomon belebotlottunk ennek nyomaiba, mint a vércsevijjogás harsant föl, a híííí, Mimike, mit csináltál már megint?! És akkor szaladt, hogy juj, mit csinált a mimike, nézzük meg, nézzük meg, és akkor ijedtében még be is pisilt. Aztán már szórakoztunk ezzel. Mit csináltál Mimike?! És ő bűntudatos volt. Jaj, aj, micsináttam, micsináttam, és ott sürgölődött ijedten, farkát behúzva, nézd, miccsinátt a mimike… Azóta is bármi ráfogható, egyszerűen rossz az önértékelése, bármikor el tudja képzelni, hogy mit követett el. Mert hiszen mindig csinál valamit. Annyi mindent csinál. Folyton csinálnia kell, mert ő még egy éves sincs, hiába, sok benne a spiritusz, az energia, mindig kell hogy valamit csináljon. Annyira tud unatkozni, muszáj jönni-menni, rágogatni, bökdösni, felugrálni, ételt kunyerálni, ugatni, morogni, felbolygatni a lakást, túrni a tárgyak között, és szekálni Tóbiást. Ha végképp nincs tennivaló, minket néz. Ülünk a TV előtt, nézzük, Mimike ül előttünk, néz minket. Na, pláne, ha eszünk! Akkor hogy tud nézni! Aztán nem bírja tovább, beleugrik az arcunkba. Adjál már, a szakramentumát! Nem látod, hogy mennyire kívánom?! Tóbi ilyenkor csüggedten vakkant. Nekem is adhattok, persze, csak ha van kedvetek, csak akkor. -nzs-