A városban járva, amerre nézek, gondosan eltakart felületeket látok. Mindent beborítanak a reklámok, óriásplakátok, háztömbméretű gigantikus molinók, ahol itt-ott kilátszik mögülük egy épületrészlet, azt is – városrésztől függően olcsóbb-drágább, de a környezetbe szervesen még szinte véletlenül sem illeszkedő – burkolóanyagba csomagolják. A látványhoz hozzájárul a vezetékek, korlátok, lámpák és táblák káosza, végezetül egyre vastagabb rétegben rakódik minderre a graffiti, a szmog és a szemét. Düledező patyomkinváros ez, vagy talán Eufémia, melynek lelkében egy elixírre szomjazó szipirtyó lakozik. A felszín és a mögötte lapuló lényeg, a megjelenés és a jelentés, a leplezés és a leleplezés – rendre visszaköszönnek a 20. század egyik legszórakoztatóbb, legszellemesebb, és természetesen egyik legtöbbet támadott művésze, a bolgár származású amerikai Christo munkáiban. A Becsomagolt tengerpart, a Becsomagolt Reichstag és Pont-Neuf, a Párizsi vasfüggöny, vagy a Tengeri rózsák projektjeinek művészeti-politikai koncepciói az üzlet, a fogyasztás, az anyatermészet fölé kerekedett civilizáció gőgjéről vallanak, de egyszersmind a tulajdon arcától, s a maga teremtette környezettől iszonyodó modern emberiségről is. Grandiózus vállalkozásait mellesleg akár „marketing art”-nak is nevezhetnénk. Egyik alkotásához például 500000 négyzetméter anyagot használt fel, egy ilyen – szószerint – nagyszabású mű természetesen nem lett volna megvalósítható, ha nem áll mellette alkotó- és élettársa, Jeanne-Claude, aki egy szabályos nagyvállalat keretei között menedzselte a megvalósítást. November 18-án New Yorkban elhunyt Jeanne-Claude Denat de Guillebon. 74 éves volt. Christo & Jeanne-Claude