A hírek szerint a Leicesteri Egyetem kutatócsoportja bebizonyította, hogy a DNS-minták elemzése alapján megállapítható, hogy az 1485-ben 32 esztendősen életét vesztett III. Richárd csontvázát találták meg nemrégiben egy parkoló alatt. A maradványokon jól látható a leírásokból ismert kóros mértékű gerincferdüléses elváltozás, amelyben III. Richárd szenvedett, aki két éves uralkodás után a Rózsák Háborúja néven nevezett véráztatta időszak utolsó csatájában halt meg. III. Richárd ugyanis súlyos gerincferdülésben (szkoliózisban) szenvedett, egyik válla magasabban állt, mint a másik, ámde nem volt púpja, mint ahogy Shakespeare megjelenítette. A vizsgálatok számos komoly sérülést mutattak ki a maradványokon, melyek egy része már a király halála után keletkezett, jelezvén, hogy jelentős indulatokat váltott ki ellenfeleiben. II. Richárd alakja és karaktere számos kutatót foglalkoztatott: kérdéses ugyanis, hogy valóban oly mértékben elragadta-e a gonoszság, mint ahogy azt például Shakespeare egyik leghíresebb királydrámájában bemutatta. Nem eldöntött kérdés ugyanis, hogy valóban elkövette-e azokat a keresztényi morált felrúgó rémtetteket, amelyeket az utókor számára politikai ellenfelei rögzítettek. Nem világos egyelőre, hogy mi a valóság, s hogy nem csak a bosworth-i győzelem után trónra lépő Tudor-dinasztia kampányaként alakult-e ki róla a máig fennmaradó démoni kép. Negatív történelmi megítélésében William Shakespeare drámája is jelentős szerepet játszott, mely nyomtatásban először 1597-ben jelent meg. Egy igen érdekes elemzés (Török Éva: III. Richárd, a Vice-Machiavel lencsevégen. Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat, 2008. nyár.https://apertura.hu/2008/nyar/torok) szerint Shakespeare két archetipikus alak ötvözeteként jelenítette meg a Richárd alakját, kielégítve ezzel a közönség igényeit a drámai karakterek iránt. A korai moralitásjátékok tovább élnek a korabeli angol színjátszásban, a gonosz megjelenítésének öntőformájaként az úgynevezett „Machiavel” és a Vice nevű gonosz bohóc karakter gyakorta szerepel a színpadon. A gonosz bohóc egyik jellemző tulajdonsága a cinikus és obszcén kétértelműség, a káröröm, ő afféle ceremóniamester a színpadon, aki összegző párbeszédet folytat a nézőkkel Machiavell pedig a másik gonosz karakter, aki Machiavelli műveinek félreértelmezéséből fakadóan az olyan erkölcstelen politikát képviseli, melyben valaki személyes nagyravágyó céljait gátlástalan, kegyetlen, immorális eszközök révén éri el. Ez az alak gyakran feltűnik az Erzsébet-kori reneszánsz angol drámákban, Marlowe és Shakespeare darabjaiban. Csak egy rövid kitérő Machiavelliről: személyében nem is volt „machiavellista”, s „a cél szentesíti az eszközöket” kitételt sem ő, hanem Loyolai Szent Ignáctól eredeztetve a jezsuiták hangoztatták. Machiavelli egyik nyilvánvaló bűne az volt, hogy nyíltan elvetette az isten kegyelméből való uralkodás középkori tanítását, véleménye szerint ugyanis számos rátermett férfiú képes az uralkodásra, aki képes a tények mérlegelésére és szem előtt tudja tartani a valóság nyújtott tartalmakat. A 15-17 századi Angliában is végbement az emberi természet kutatásának, az érzelmek és ösztönző erőknek művészi számbavétele, tehát az a folyamat, melynek eredményképp az addig kivetített archaikus figurák, démonok egyre inkább emberi alakot kezdtek ölteni, s fölvették a „bennünk élő gonosz” arcát. A dráma hallatlan sikere mutatja, hogy erre elemi igény volt abban a korban. Machiavel alakja démonikus, a jó álcája alatt gonosz önérdek lapul, és gátlástalan tetteinek nem szab határt a belső morál hírből sem ismeri az önmarcangoló lelkiismeret-furdalást. Gyilkolni is képes, és ölésre bíztatni másokat, kihasználja az embereket és barátságot tettetve egymásra uszítja azokat, akik megbíztak benne. Shakespeare darabjában III. Richárd tettei a keresztény etika megsértésében minden eddigi alakján túltesznek, kegyetlensége és képmutatása, bosszúvágya és kíméletlensége mindenkire kiterjed, aki akár csak érintőlegesen is veszélyeztethetné a hatalmát. Mindegy, hogy ellenség vagy barát, aki csak egy pillanatra is veszélyeztetné a maga köré épített hazugságvárat, halállal lakol. Maga Churchill is kutatta, hogy mely mértékben volt igazságalapja mindannak, amit a Tudor-dinasztia szolgálatában álló Morus Tamás leírt. Ugyanis III. Richárdot szinte mindenki Morus Tamás történeti beszámolója alapján ismeri. Márpedig ő a Tudorok befolyásos híve volt. Churchill kutatásokat folytatott atéren, hogy propaganda áldozata lett-e a király, s hogy mennyire felel meg a valóságnak, hogy Richárd ölette volna meg fivérének, IV. Edwardnak Towerbe zárt riválisnak tartott gyermekeit. A történetírás szerint előbb fattyúknak minősítette, aztán állítólag megölette őket. Ám minderre nincs kézzelfogható bizonyíték. Ám annyi biztos, hogy a gyermekek eltűnése nemzetközi viszonylatban is rendkívül rossz fényt vetett a királyra, akivel 1483-as hatalomra lépésekor, mivel hivatalos cáfolat sem született védelmében, már maga ellen hangolta az egész angliai nemesi közvéleményt. E tettének tükrében mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy semmitől sem riad vissza a hatalom érdekében, és ha a hír igaz, nem csak az ellenfél, de saját családja és hívei sincsenek biztonságban a környezetében. Minderre azonban azóta sincs elégséges történelmi bizonyíték. NZS