A védőmaszk viselése fontos kiegészítő járványügyi intézkedés a légzőszervi betegségek, így a Covid-19-vírus terjedési kockázatának csökkentésére is. Ezek a maszkok az arcfelület mintegy 60-70 százalékát lefedik, olyan területen, amely elengedhetetlenül fontos a mentális állapotok hatékony verbális és nem verbális kommunikációjához és észleléséhez, ennek következtében bonyolíthatják a társadalmi interakciókat, különösen a klinikai környezetben, ahol a kommunikációs készségek és a jó orvos-beteg kapcsolat nélkülözhetetlenek a minőségi ellátáshoz. A szerzők áttekintik az arcmaszkok hatékony orvos-beteg kommunikációra gyakorolt hatásával kapcsolatos szakirodalmat és kutatási eredményeket, valamint javaslatokat tesznek a nehézségek kompenzálására olyan kiegészítő kommunikációs módozatok bemutatásával, amelyek lehetővé teszik, hogy az orvos-beteg interakciók a pandémia következtében előírt védőfelszerelések és maszkok mögött is jó eséllyel a megszokottól eltérő, mégis hatékony módon működjenek.

Kutatócsoportunk 2015 óta foglalkozik a pszichiátriai és pszichote­rápiás teamek vizsgálatával. A kutatás a team összetételének és működésének ma­gyar sajátosságait térképezi fel. A Magyar Pszichiátriai Társaság 2017., 2018. és 2019. évi konferenciáján a pszichiátriai teamek működése témában fókuszcsoportos kvalitatív felmérést végeztünk. A három csoportmunka so­rán a fókuszba a vezetés, a teamen belüli kommunikáció és a kompetenciák tárgykörét helyeztük. Az átlagosan 17 fős csoportok spontán alakultak ki különböző vég­zett­ségű szakemberek részvételével. A fókuszcsoportok főbb eredményei a következők voltak: 1. A teamen belüli különböző típusú vezetés egy­aránt megkívánja a felelősség és a szerepek el- és kiosztását, a destrukciók leállítását. 2. A teamekben az informális kommunikációs csatornák hangsúlyosak. 3. A kompetenciák és a felelősség pontos tisztázása fontos, jelenleg nem áll rendelkezésre hazai pszichiátriai szakorvosi kompetencialista. A pszichiáter-szakképzésben szükséges lépésnek tűnik a szakmai kompetenciák még pontosabb definiálása, újragondolása és ezek oktatásba való beépítése, továbbá a jogalkotó felé a hazai pszichiáter szakorvosi kompetencialista kidolgozásának előmozdítása. A ku­tatás második szakasza az eddigi eredményeken alapuló kvantitatív, kérdőíves vizsgálattal folytatódik.

BEVEZETÉS - A 60-as évek óta számos publikáció foglalkozott a postnatalisan felismert betegségek közlésével, és azzal, hogy milyen támogatást kapnak a szülők közvetlenül a hír közlése után. A tanulmányok nagy része azonban a szülői elégedettség mérésére fokuszál, a tájékoztató szemszögéből kevés nemzetközi tanulmány közelíti meg a kérdést. Vizsgálatunk a magyarországi szülészeti intézmények újszülött osztályain folyó szülői tájékoztatás körülményeire fokuszált az intervenciós lehetőségek értékelése érdekében. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - A Pécsi Tu - dományegyetem Egészségtudományi Karán működő Down-munkacsoport az Orszá - gos Epidemiológiai Központ Veleszületett Rendellenességek Országos Nyilvántartása és a Down Alapítvány segítségével a szülészeti intézmények orvosaival folytatott interjúra alapozott országos kérdőíves felmérést végzett 2005-ben. EREDMÉNYEK - A vizsgálat 74%-os lefedettséget ért el. A közlés körülményei általában nem feleltek meg a nemzetközi ajánlásokban megfogalmazottaknak. A vizsgált intézmények nagy többsége nem rendelkezett közlési protokollal. Az orvosok 44%-a részesült csak kommunikációs képzésben és 81%-uk elégedett volt a közlés színvonalával, bár 33%-uk már érezte úgy, hogy a Down-szindrómás gyermeket világra hozó anya olyan segítséget várna el, amit az intézmények nem tudnak megadni. KÖVETKEZTETÉSEK - A szülői tájékoztatás körülményeivel komoly problémák vannak a magyarországi szülészeti intézmények - ben. A helyzet egyértelműen beavatkozást igényelne. Az orvosok nyitottságát kihasználó, nemzetközi tapasztalatok alapján működtetett célzott kommunikációs tréning és egy közlési protokoll kidolgozása lehetnének ennek a beavatkozásnak az elemei.

A vizsgálat célja: A szerzők az intenzív osztályon dolgozó ápolók verbális és non-verbális kommunikációját és kommunikációs nehézségeinek bemutatását tűzték ki célul az éber tudatú lélegeztetett betegekkel. Anyag és módszer: A felmérés a Semmelweis Egyetem három intenzív osztályán dolgozó ápolók között önkitöltős kérdőívvel történt, melyet 59 fő töltött ki. Eredmény: A kommunikáció minőségében a nappali és éjszakai műszak közötti különbség szignifikáns (p<0,001). Az ápolók lélegeztetett betegekkel való kommunikációjának sikerességét befolyásolta leterheltségük, nappali műszakban az ellátott betegek száma (p=0,016), éjszaka pedig a mellékállás vállalása (p=0,026). Az ápolók beleérző képessége nem, de a kiégés mértéke jelentősen befolyásolta a kommunikáció eredményességét mind a nappali műszakban (p=0,007), mind az éjszakai műszakban (p=0,030) dolgozóknál. Következtetés: A környezeti tényezők befolyásolták a kommunikáció sikerességét. A megfelelő képzéssel javítható a lélegeztetett beteggel való kapcsolatteremtés, ezért mind a képzésre, mind a jobb betegvezetésre javaslatot tesznek a szerzők.