Nővér

Egy rendszeres testmozgást biztosító geriátriai mozgásprogram szerepe a sikeres öregedésben

KOVÁCS Éva1, VIRÁG Anikó2, DUDÁS Flóra3, ERDŐS Réka3, PETRIDISZ Anna Niké3, ROZS Franciska3

2017. AUGUSZTUS 30.

Nővér - 2017;30(04)

Bevezetés: A rendszeres fizikai aktivitásnak minden életkorban, de különösen az idős életszakaszban fontos szerepe van. Jelen retrospektív kutatásunk célja az volt, hogy megvizsgálja egy budapesti kerület által biztosított - heti egyszer, aerob gyakorlatokból, progresszíven nehezedő izomerősítő-, nyújtó-, és egyensúlyfejlesztő gyakorlatokból felépülő - többkomponensű mozgásprogram hatását otthonélő idősek önálló életvitelét leginkább meghatározó funkcionális képességeire (alsó végtagi izomerőre, járássebességre, statikus egyensúlyra). Módszer: A kutatásban két csoport teljesítményét hasonlítottuk össze: az aktív idősek csoportjának tagjai a tornát két évnél régebben végezték, az inaktív idősek a geriátriai tornát csak a felmérés után kezdték el. Az alsó végtag izomerejét az 5-felállás teszttel, a járássebességet a 4-méteres járásteszttel, a statikus egyensúlyt az egylábon állás teszttel mértük. Eredmények: Az a feltételezésünk beigazolódott, miszerint azoknál az időseknél, akik több éve rendszeresen részt vesznek a kutatásban vizsgált mozgásprogramon, az alsó végtagi izomzat szignifikánsan erősebb, mint az inaktív idősek izomereje (t(36)=2,602; p=0,013; Cohen’d=0,99). Tendenciaszintű szignifikanciát találtunk a két csoport között a járássebesség tekintetében (t(36)= 1,769; p=0,085; Cohen’d=0,66). Ugyanakkor nem tudtunk csoportközi különbséget kimutatni a statikus egyensúly tesztjeiben. Következtetés: A budai kerület által biztosított többkomponensű mozgásprogram ígéretes lehetőség lehet az idősek funkcionális mozgásképességének megőrzésére. Amennyiben nagyobb elemszámú, kontrollcsoportos további kutatások is bizonyítják ezt az eredményt, érdemes országszerte preventív eljárásként alkalmazni, hogy egyre több magyarországi idős ember érje el a legjobb állapotban az időskort.

AFFILIÁCIÓK

  1. Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar Alapozó Egészségtudományi Intézet Morfológiai és Fiziológiai Tanszék
  2. Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar Alkalmazott Egészségtudományi Intézet Fizioterápia Tanszék
  3. Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar BSc Gyógytornász szakirány

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Nővér

Munkahelyi konfliktus az egészségügyben

IRINYI Tamás, LAMPEK Kinga, NÉMETH Anikó

Az egészségügyi ellátás többféle szakma közreműködését igényli, illetve gyakoriak a stressz szituációk is, emiatt az egészségügyi dolgozók között konfliktusok is gyakrabban alakulnak ki. Ehhez hozzájárul még a dolgozók egymásrautaltsága, mely szintén kedvez a konfliktusok kifejlődésének. Ez a jelenség nem csupán a két, szembenálló félre van hatással, hanem a személyeken belül is érzelmi változásokat okoz (harag, stressz, negatív érzelmek), illetve hosszú távú következményei (műhiba, fluktuáció, gyakoribb hiányzás a munkából, elégedetlen betegek, munkahely hírnevének romlása), költségkihatásai (perköltségek) is lehetnek az egészségügyi szervezetre nézve. Jelen közlemény bemutatja a konfliktus különböző meghatározásait, részletesen ismerteti annak okait és típusait. Kitér az egészségügyi team-en belüli konfliktusokra és azok lehetséges következményeire, valamint a konfliktuskezelés módjaira.

Nővér

Mérföldkő az Alapellátás-fejlesztésben

GUTÁSI Éva, TÓTH Baloghné Edit, LÁZÁR Marsiné Erika

Az egészségügy Európa-szerte hasonló kihívásokkal néz szembe. Magyarországon ezek közül a legsúlyosabbak az egészségügyi dolgozók elvándorlása, az idősödő lakosság növekvő ellátási szükséglete mellett. Az alapellátás fejlesztésnek fontos területe a megelőzés, a népegészségügy és az egészségfejlesztés szerepének megerősítése. Az Alapellátás-fejlesztési Modellprogramban a klasszikus háziorvos, praxisnővér, védőnő által működtetett alapellátás praxisközösségbe szerveződött és új, többletszolgáltatást nyújtó szakemberekkel egészült ki a csapat (ilyen például a praxisközösségi nővér). Az elmúlt négy évben a négy kistérség 40.000 lakosa számára valóság a korszerű alapellátás. A Modellprogram 2013-2017 közötti időszakában több mint 20 ezer felnőtt és 8 ezer gyermek egészségi állapot felmérése történt, amely során számos esetben feltárásra kerültek eddig rejtett betegségek.

Nővér

A szérum albumin szint jelentősége dializált krónikus vesebetegekben

TÓTH Csitkovicsné Tünde, SZAKÁCS Gyuláné, KULCSÁR Imre

A vizsgálat célja: Krónikus hemodialízis (HD) programban kezelt betegeknél vizsgáltuk a szérum albuminszintek változásait és azok hatását a betegek sorsára. Anyag és módszer: A vizsgált periódusban retrospektive elemeztük 253 HD kezelt beteg szérum albumin értékeit, illetve ezek összefüggését a betegek túlélésével. A biostatisztikai elemzéseket Spearman-korreláció, Cox-modell, végpont elemzés és Kaplan-Meier analízis segítségével végeztük. Eredmények: A dialízis kezdetén mért szérum albumin szintek nem mutattak összefüggést a betegek nemével, illetve alapbetegségével. A 65 évnél idősebb betegek átlagos szérum albumin szintje alacsonyabb volt és jelentős csökkenést mutatott a megfigyelés során. Az alacsony szérum albumin szint a mortalitás kockázatát jelentősen növelte: HR 5,69-re nőtt (szérum albumin <35 g/l versus >40 g/l). Következtetések: A szérum albumint szint a dializált betegek tápláltsági állapotának minőségi indikátora. Az ajánlott célérték vonatkozásában (>40 g/l) különbséget kellene tenni az idősebb és fiatalabb betegek vonatkozásában. A HD kezelt betegek súlyos malnutríciója jelentősen növeli a mortalitás rizikóját.

Nővér

Az ápolástörténet gyöngyszemei: Mary Seacole-ra emlékezünk

VITTAY Fedineczné Katalin, PERKÓ Magdolna, SÖVÉNYI Ferencné

Mary Seacole, a nővér, aki a híres Florence Nightingale-lel egy időben ápolta a krími háború sebesült katonáit, a közelmúltban a feledés homályából szinte berobbant a brit történelembe. Korábban ugyanis az ápolástörténet szerzői is alig tettek említést a fekete nővérről, és a „feketék történelmében” sem bukkant fel alakja.

Nővér

Beszámoló az V. ETNA Nemzetközi Konferenciáról

PAPP Katalin

Az V. ETNA (European Transcultural Nursing Association) konferencia 2017. június 18-21. között került megrendezésre Odensében (Dánia) a University of Southern Denmark, Odense University Hospital szervezésében.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Nővér

Multimorbiditás az idős­korúaknak szervezett mozgásprogramok résztvevői körében

KOVÁCS Éva, VIRÁG Anikó, MÉSZÁROS Lászlóné, HARKÁNYI Izabella, SIMON András

Bevezetés: A hatásos és ugyanakkor biztonságos fizikai aktivitás formájának, gyakorlatanyagának valamint dózisának meghatározásához elengedhetetlen tudnunk azt, hogy a mozgásprogramban részt vevő idős ember milyen krónikus betegségekben szenved. Azonban az idős életszakaszra a multimorbiditás jellemző, ami azt jelenti, hogy ugyanazon személynél egyidejűleg két vagy több krónikus betegség, illetve kóros állapot is fennállhat. Módszer: Kutatásunk célja az volt, hogy meghatározzuk a geriátriai mozgásprogramok résztvevői körében az idősödéssel gyakoribbá váló krónikus betegségek, valamint a multimorbiditás prevalenciáját. Eredmények: A 180 fős mintánk 71%-a (N=128) szenvedett egynél több krónikus betegségben. Mintánkban szignifikánsan magasabb volt a csontritkulásban szenvedők és az elhízottak aránya az országos átlaghoz képest, ugyanakkor szignifikánsan ritkábban fordult elő II-es típusú cukorbetegség, alsó végtagot érintő ízületi elváltozás, agyérbetegség és az átvészelt szívinfarktus, mint az országos átlag. A mintánkban megfigyelhető arány az asztma és a magas vérnyomás tekintetében nem tért el az országos átlagtól. Következtetés: Az időskorúaknak szánt mozgásprogramokra jelentkezők esetében nagyobb figyelmet kell fordítani az idősödéssel gyakoribbá váló krónikus betegségek valamint a multimorbiditás hatásával.

Hypertonia és Nephrologia

Kardiometabolikus változások és a hypertonia kialakulása versenysportolóknál pályafutásuk befejezését követően

LELBACH Ádám, KÁNTOR Márk, KOLLER Ákos

A rendszeres testmozgás alapvető fontosságú az öregedési folyamatok lassításában (például artériás érfal átépülés/merevség, anyagcsere, testsúly), azonban a versenysport jótékony hatása az említett folyamatokra, az irodalmi adatok alapján – különösképpen az úgynevezett erősportolóknál – megkérdőjelezhető. Ennek megfelelően a fizikai aktivitás cardiovascularis rendszerre kifejtett jól ismert jótékony hatásai ellenére kevés információval rendelkezünk az igen intenzív versenysportnak a sportkarrier abbahagyását követően jelentkező cardiovascularis hatásairól. Jelen irodalmi összefoglaló az aktív versenysportnak és az azt követő időszaknak a kardiometabolikus rendszerre, különös tekintettel a szisztémás vérnyomásra kifejtett késői hatásait és a metabolikus szindróma kialakulását tekinti át. Ezen változások során egy nagy teljesítményű cardiovascularis és anyagcsererendszer alakul ki a magas intenzitású munka elvégzéséhez, majd az hirtelen leáll, de a jelentős táplálékbevitel folytatódik. Régóta ismert, hogy a hypertonia a cardiovascularis betegségek kialakulásának jelentős patogenetikai faktora, amelynek egyik fontos patomechanizmusa a nagy- és közepes artériák rugalmasságvesztése, majd az arterio- és atherosclerosis kialakulása, amely szisztolés hypertonia kialakulásához vezet. Az érfalkárosodásban fontos szerepet játszanak a gyulladásos mechanizmusok és a thrombusképződés. A mikroerek tónusának növekedése szintén jelentős hatású, csökkentheti különböző szervek vérellátását, beleértve a coronariakeringést is. Számos kóros elváltozás a versenysport abbahagyását követően kialakuló elhízással és egyéb anyagcsere-eltéréssel (megnövekedett glükózintolerancia, inzulinrezisztencia, 2-es típusú diabetes mellitus) válik nyilvánvalóvá, valamint a következményes renin-angiotenzin rendszer aktivációjával, ami a nátriumretencióval együtt a magas vérnyomás kifejlődéséhez vezet. Bizonyított, hogy a nem versenyszerű sportolás, dinamikus jellegű aerob fizikai aktivitás fontos szerepet játszik a hypertonia megelőzésében. A frekvencia, intenzitás, idő és típus (FITT) program alapján történő fizikai aktivitás ajánlása egy olyan elsődleges és mindennapos terápiás megközelítés, amely a szív- és érrendszerrel kapcsolatos alapkutatás eredményeit átülteti a hypertonia kezelésébe, így az egészségi állapot alapján egyénre szabott fizikai aktivitás programot/terápiát lehet nemcsak a sportkarrierjüket abbahagyó versenysportolók számára, hanem széles társadalmi körben a betegek részére is biztosítani.

Lege Artis Medicinae

Fizikai inaktivitás és aktivitás. Cardiovascularis kár és haszon

KÉKES Ede, APOR Péter

A szerzők a világszerte érvényesülő elégtelen fizika'i aktivitás kérd'ésével foglalkoznak közleményükben, melyben elemzik kapcsolatát a cardiovascularis betegségekkel, valamint az általános mortalitással. Az in­ak­tivitási „világtérképen” látható, hogy a fi­zikai aktivitás (FA) hiánya nagyon gyakori a gazdaságilag fejlett országokban (amiben etnikai, regionális tényezők is szerepet játszanak), és ami nőknél szignifikánsan gyakoribb. Hazánkban is magas a fejlett civilizációval, komputerizációval együtt járó je­lenség. 2000-től 2015-ig a magas jövedelmi populációkban a fizikai inaktivitás (FI) tendenciája folyamatosan emelkedő. Meg­győző bizonyítékok utalnak arra, hogy az FI számos kóros egészségi állapot - beleértve az ischaemiás szívbetegséget, a 2-es típusú diabetest, a mellrákot és a coloncarcinomát - megjelenési kockázatát növeli és csökkenti a várható élettartamot. Ezen négy népbetegség vonatkozásában az FI előfordulása az esetek körülbelül 1/3-ában, az ál­talános halálozás 35%-ában van jelen. Nép­egészségügyi értéke (PAF) 10-18% kö­zött mozog. A nem rendszeres testmozgás családi előzménnyel vagy a nélkül növeli a hypertonia kialakulását. A közepes és in­ten­zív fokozatú fizikai aktivitást végző egyé­neknél szignifikánsan alacsonyabb a halálozás és a főbb cardiovascularis (CV) betegségek megjelenési aránya, szemben az alacsonyabb fokozatú FA-t végzőkkel. A fizikai aktivitás kedvező befolyása mö­gött többszörös és bonyolult mechanizmus áll, mely megnyilvánul az érrendszerben, a szív fiziológiás adaptációjában és más anyagcsere-, valamint celluláris hatásban.

Lege Artis Medicinae

A pozitív öregedés pszichológiai forrásai

OLÁH Attila

A tanulmány négy részre tagolódik. Az első rész a sikeres öregedés fogalmának a karrierjét mutatja be a pszichológiai nézőpontot elő­térbe helyező gerontológiai irodalomban (Cicerótól napjainkig) és rávilágít azokra a problémákra, amelyek miatt a mai napig nem sikerült igazolni ennek a tudományos konstruktumnak az érvényességét. Ismerteti a sikeres öregedés fogalmával rokon felvetéseket (aktív, egészséges, optimális, vitális, ha­tékony). A második rész bemutatja a ke­reszt­metszeti és a longitudinális empirikus vizsgálatokból származó eredményeket a si­keres öregedést befolyásoló tényezőkről. A har­­ma­dik rész a pozitív pszichológia keretében az idős személyek körében végzett ku­tatási ered­ményeket ismerteti, és javaslatot tesz a pozitív öregedésnek mint állapotnak a meghatározására. A javaslat szerint a pozitív öregedés a jó biológiai (testi), pszichológiai, szociális és spirituális működéssel jellemezhető állapot, és együtt jár a pszichológiai immunitás és a megküzdési kapacitás átlagon felüli szintjével, valamint a pozitív él­ményállapotok fenntartását garantáló, az élet praktikáiban eredményes helytállást sza­vatoló stratégiák hatékony alkalmazására va­ló képességgel. A negyedik rész egy empirikus, 7506 fő részvételével végzett vizsgálat eredményeit ismerteti, és bemutatja, hogy az időskori testi és lelki egészség fenntartásához milyen mértékben járulnak hozzá a jóllét komponensei (érzelmi, szociális, pszichológiai, spirituális), a pszichológiai immunitás, a pozitív orientáció és a virágzás. A kü­lönböző korcsoportok virágzásszintjének összehasonlítása azt mutatja, hogy 65 év után erősen csök­ken a virágzás azoknál a személyeknél, akiknek gyengül a pszichológiai immunkapacitása. A tanulmány a pozitív öregedés folyamatát úgy definiálja, mint a virágzás fenntartásának képessége a korral együtt járó kihívás pergőtüzében „flourishing under fire”.

Ideggyógyászati Szemle

A primer glioblastoma multiforme posztoperatív kezelése 60 évesnél idõsebb betegek esetében

DARÓCZI Borbála, SZÁNTÓ Erika, TÓTH Judit, BARZÓ Pál, BOGNÁR László, BAKÓ Gyula, SZÁNTÓ János, MÓZES Petra, HIDEGHÉTY Katalin

Háttér és célkitűzések - A glioblastoma multiforméban szenvedő idős betegek kezelése ellentmondásos. Értékeltük a posztoperatív radioterápia ± szimultán és/vagy adjuváns temozolomidkezelés hatékonyságát- e kezeléseknek a teljes túlélést befolyásoló hatását, valamint a prognosztikai faktorokat 60 évesnél idősebb betegek esetében. Módszerek - Retrospektív tanulmányunkban a teljes túlélést és a progressziómentes túlélést vizsgáltuk két magyarországi centrumban olyan 60 évesnél idősebb, újonnan diagnosztizált glioblastomás betegek esetében, akik posztoperatív sugárkezelésben és/vagy temozolomidkezelésben részesültek. A prognosztikai faktorokat egy- és többváltozós modellel elemeztük. Eredmények - A vizsgálatban részt vevő 75 beteg közül (a medián életkor az első diagnóziskor 65,1 év volt) 29 (38,7%) betegnél a tumor totális reszekciója, míg a többi beteg esetében részleges eltávolítás vagy csak biopszia történt. Egy beteg kivételével mindenki kapott sugárkezelést. Húsz beteg csak szimultán temozolomid-kemoterápiát kapott. Adjuváns temozolomidterápiában (1-50 ciklus) 42 beteg részesült, ezen belül tizenhatan hat vagy több ciklus monoterápiát kaptak. A teljes túlélés 10,3 hónap, a progressziómentes túlélés 4,1 hónap volt. Az egy- és kétéves túlélés aránya 42,6% és 6,7% volt. A teljes túlélés 15,3 hónap (medián) volt azon betegek között, akik 6-12 ciklus adjuváns temozolomid-, és 29,6 hónap volt azok között, akik több mint 12 ciklus adjuváns temozolomidkezelésben részesültek. A teljes túlélés nem különbözött szignifikánsan a korcsoportokban (60-64, 65-69 és ≥70 év). Az adjuváns temozolomidterápia, a Karnofsky-skálán mért ≥70 érték, és a progressziót követő reoperáció bizonyult a teljes túlélés legjelentősebb prognosztikai faktorának (p<0,05). Következtetések - A radiokemoterápia, ezen belül a legalább hat ciklus adjuváns temozolomidterápia, biztonságosnak volt tekinthető, és hozzájárult a 60 évet betöltött betegek hosszabb túléléséhez. Az előrehaladott életkor önmagában nem jelentett ellenjavallatot a jó állapotú, 60 évesnél idősebb betegek agresszív kezelésekor.