[Háttér - A terápiás lehetőségek javulásával párhuza­mo­san egyre nagyobb figyelem irányul a hepatitis C-fertő­zéshez (HCF) társuló neurokognitív tünetekre. Miközben a HCF-hez társuló neurokognitív tünetek gyakran szubklinikusak maradnak, a betegek életminőségét és munkaképességét mégis befolyásolhatják. Célkitűzés - A vizsgálat célja HCF-betegek neurokognitív funkcióinak felmérése, a betegséggel kapcsolatos változók és a neurokognitív tünetek összefüggéseinek vizsgálata volt. Módszerek - A vizsgálat 2013. január 1. és 2015. december 31. között zajlott. Minden HCF-beteg, aki az Egyesített Szent István és Szent László Kórház Hepatológiai Ambulanciáján megjelent, megfelelt a bevonási kritériu­moknak, és ha önként vállalta a vizsgálatban való rész­vételt, bevonásra került. A vizsgált személyek szocio­demográfiai adatai és kórelőzményük egy adatgyűjtő kérdőíven került rögzítésre. A depressziós tünetek felmérése a 21 kérdéses Beck Depressziós Kérdőív használatával történt. A neuropszichológiai funkciókat hat különféle számítógépes teszttel mértük fel. Eredmények - Hatvan beteg vett részt a vizsgálatban. A normálpopuláció eredményeivel összehasonlítva a vizsgálat alanyai több neurokognitív tesztben is alacsonyabb színvonalon teljesítettek. A neuropszichológiai teljesítmény korrelált az életkorral, a nemmel, a HCF diagnózisának felállítása óta eltelt idővel, a Fibroscan-eredménnyel és a korábbi antivirális kezelések számával. Következtetések - A vizsgálat fő megállapítása az, hogy a HCF-betegek neuropszichológiai teljesítménye a normálpopuláció eredményeitől elmarad a vizuomotoros, a vizuospaciális és az exekutív funkciókban, továbbá a reakcióidő és a munkamemória területén. Az exekutív funkciók romlása és a reakcióidő megnyúlása jelezték legérzékenyebben a betegség fennállási idejének hosszát és súlyosságát. Ezen funkciók romlása a munkateljesítményre általában, bizonyos munkakörökben pedig kifejezetten negatív hatással bír. ]

A MOTESZ és a Magyar Tudományos Aka­dé­mia Orvosi Tudományok Osztálya év­­ti­ze­dek óta szorosan együttműködik. Az együttműködés fontos kérdése az orvoslás, az egészségügy előtt álló kihívásokkal való szembenézés. Ez a célja az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért (EBE) testületének is, amelyet a Ma­gyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László hozott létre 2017-ben azzal a céllal, hogy tudományos igényű elemzésekkel mutasson rá az egészségügy problémáira, és adjon róluk tájékoztatást a szolgáltatást igénybe vevők, a szolgáltatók, az egészségügyet irányító szakemberek és a döntéshozók számára. A Bizottság tagja Karádi István és Poór Gyula akadémikus, a MOTESZ két korábbi, és Oberfrank Ferenc, a szövetség jelenlegi elnöke is.

Aközgyűlés első napirendi pontjaként dr. Döme László főtitkár emlékezett meg dr. Lipcsey Attila professzor úrról, aki nemcsak a társaság elnöke volt, de nevéhez fűződik annak megalapítása is. A közgyűlés határozatot fogadott el, hogy Lipcsey professzor úrnak az örökös tiszteletbeli elnök címet adományozza.

Romics László a magyar orvostudomány egyik meghatározó személyisége, kutató, tudományos és orvosi munkája mellett szellemisége, embersége tette azzá. Fia és testvérei ezt az értéket szerették volna továbbvinni, hogy a fiatalok, a jelen és jövő orvosai-kutatói érezzék most is a professzor, tanár úr támogatását. Mert ő nemcsak a szakmai tudását, orvosi hitvallását adta át, de minden eszközével segítette, támogatta tanítványait, kollégáit, tanította a klinikum és a kutatás összekapcsolását. Tanítványa, dr. Karádi István professzor, a Romics Alapítvány kuratóriumi elnöke mesélt a díjról és emlékezett szeretett tanárára.

Munka, becsület, haza és hit minden területen – ez dr. Romics Imre professzor ars poeticája és egyben üzenete a fiataloknak. Ô, akárcsak bátyja, László, aki egyben példaképe volt, ezt hozta otthonról. Hisz abban, hogy minden generációban megvan a tisztelet, még ha egészen más gondokkal kell is megküzdeniük. „Más világ van, a rezidensek már önállóbbak, képzettebbek, jól beszélnek nyelveket, de ez jól is van így. Viszont fontos megôrizni a »nagyok« emlékét, »merítkezni« tudásukból, em­berségükbôl. És mindig egy lépcsôvel elôrébb kell lépni”– vallja az urológus szakember. Bátyja volt az elsô orvos a családban, aki megmutatta azt az utat, amelyet pályája során mindvégig maga elôtt látott. Különbözô személyiségek voltak, a 11 év korkülönbség okán más korszakban, nem egyszerre nôttek fel, de értékrendjük az életrôl, a betegekrôl való gondolkodásuk ugyanaz volt és maradt. Tôle tanulta többek között a beteg tiszteletét, a beteggel való kommunikációt, a hangnemet, nincs tegezôdés, bratyizás, mert annak a gyógyítás látja a kárát. Dr. Romics Imre urológusprofesszor orvosi szobájában ma is ott van édesapjuk fényképe