A nyaki daganatos elváltozások közül ultrahanggal leginkább a pajzsmirigytumorok és a daganatos nyirokcsomók ábrázolhatók. A költségek és a sugárterhelés miatt az MRés CT-vizsgálatok használata behatárolt. A szonoelasztográfia felfedezésével és folyamatos fejlesztésével olyan eszköz került a kezünkbe, amely továbbra is olcsó, gyors és ártalmatlan, mégis jóval több információval látja el a vizsgáló orvost, mint a hagyományos ultrahangvizsgálat. A nyakon a pajzsmirigy elasztográfiás vizsgálata jóval feltérképezettebb terület, mint a nyirokcsomók elasztográfiás differenciáldiagnosztikája. A nyirokcsomók esetén az off-line technika mutatott fel kiemelkedőbb eredményeket a feszülési index mérhetővé tételével - feszülési index >1,5 (85%-os szenzitivitás, 98%-os specificitás) -, viszont a jelenlegi berendezések teljesítménye mellett az off-line feldolgozás időigényes, ezért még nem alkalmazható a napi rutinmunkában. A pajzsmirigyvizsgálatok során is alkalmazták mind a két eljárást. Hatalmas előrelépést jelentett, hogy egy olasz munkacsoport egységesítette a nyomóerőt. Ezt követően az Ueno- és Itoh-féle elaszticitási pontrendszert alkalmazva figyelemreméltó differenciáldiagnosztikai pontosságot értek el a real-time technikát alkalmazva (P <0,0001). Az is kiderült azonban, hogy csak olyan szervek vizsgálhatók, amelyek gyengéd kompressziója akadály nélkül kivitelezhető, továbbá nem vizsgálhatók meszes burokkal rendelkező képletek. A közelben lévő pulzáló erek zajossá tehetik a keletkező képet, és arra is oda kell figyelni, milyen szövetek kerülnek az elasztográfiás vizsgálatra kijelölt bokszba, ugyanis a kapott elaszticitási értékek a bokszon belüli viszonyokra számított relatív különbözőségeket fejezik ki. A pajzsmirigytumorok közül a follicularis carcinoma detektálása továbbra is kihívás marad. A gyengeségek ellenére a legtöbb kutató egyetért abban, hogy az elasztográfia tökéletes kiegészítője lehet a rutin ultrahangvizsgálatoknak. Azzal együtt értékelve szinte minden esetben növelte a diagnosztikus pontosságot. E modalitás segítségével jelentősen csökkenthető annak az esélye, hogy egészséges nyirokcsomóból, szövetből vegyenek vékonytű-aspirációs mintát.

Az affektív temperamentumok (cyclothym, hyperthym, depresszív, szorongó, ingerlékeny) a személyiség stabil részét képezik, serdülőkor után csupán kismértékű változatosságot mutatnak. Kapcsolatuk a pszichopatológia több területével is leírásra került; a depresszív temperamentum szerepet játszik a major depresszió, a cyclothym a bipoláris II-es betegség, a hyperthym a bipoláris I-es betegség kialakulásában. Emellett az utóbbi évtized kutatásainak eredményei azt igazolják, hogy az affektív temperamentumok a szomatikus betegségekkel is összefüggésbe hozhatók. A hypertoniával, úgy tűnik, legszorosabb kapcsolatban a cyclothym temperamentum áll. A hypertonia prevalenciája és a domináns cyclothym temperamentum kapcsolata mellett a kórelőzményben előforduló cardiovascularis események is gyakoribbnak bizonyultak a domináns cyclothym temperamentum jelenléte mellett. Krónikus hypertoniás betegekben a cyclothym temperamentum mértéke magasabb szisztolés vérnyomásértékkel, nőbetegeknél a hypertonia korábbi kialakulásával függött össze. A kapcsolatok hátterében elsősorban a közös rizikófaktorok (dohányzás, elhízás, alkoholizmus) cyclothym temperamentum melletti gyakoribb jelenléte állhat. A személyiségtípusok, ezeken belül is az affektív temperamentumok és a szomatikus betegségek kapcsolatának vizsgálata segíthet a nagyobb rizikójú alcsoportok azonosításában.

[Az összes ágyéksérv körülbelül 0,7–12%-a távoli lateralis ágyéksérv (FLDH). Az FLDH a gyakoribb centrális és paramedialis ágyéksérvekhez képest súlyosabb és tartósabb radicularis fájdalmat okoz az ideggyök és a dorsalis gyöki ganglion közvetlen összenyomódása miatt. Azoknál a betegeknél, akik nem reagálnak a konzervatív kezelésre, így például a gyógyszeres kezelésre vagy a fizikoterápiára, és akiknél még nem alakultak ki neurológiai hiánytünetek, az ideggyök sérülése és a synovialis ízületek károsodása miatti gerincinstabilitás kockázata miatt nehéz dönteni a műtét szükségességéről. Vizsgálatunkban a transforaminalis epiduralis szteroidinjekció (TFESI) hatását kívántuk értékelni mind a fájdalomkontroll, mind a funkcionális kapacitás javulására FLDH-ban szenvedő betegeknél. Összesen 37 olyan, konzervatív kezelésre nem reagáló, neurológiai hiánytünetmentes beteget vontunk be a vizsgálatba, akinek radicularis fájdalmát az ágyéki MR-felvételen látható távoli lateralis ágyéksérv okozta. A betegeknél praeganglionos irányból TFESI alkal­mazására került sor. A betegek kezelés előtt felvett vizuális analóg skála (VAS) és Oswestry Disability Index (ODI) pontszámait a beavatkozás utáni 3. hét, továbbá 3. és 6. hónap VAS- és ODI-pontszámaival hasonlítottuk össze. Az átlagos kezdeti VAS-pontszám 8,63 ± 0,55 volt, míg a 3. hét és a 3., 6. hónap VAS-pontszámainak átlagos értéke 3,84 ± 1,66; 5,09 ± 0,85; 4,56 ± 1,66 volt. A VAS-pontszám csökkenése statisztikailag szignifikánsnak bizonyult (p = 0,001). Az átlagos kezdeti ODI-pontszám 52,38 ± 6,84 volt, míg a 3. hét és a 3., 6. hónap ODI-pontszámainak átlagos értéke 18,56 ± 4,95; 37,41 ± 14,1; 34,88 ± 14,33 volt. Az ODI-pontszám csökkenése statisztikailag szignifikánsnak bizonyult (p = 0,001). Ez a tanulmány kimutatta, hogy a TFESI hatékonyan javítja a funkcionális kapacitást és a fájdalom­kontrollt olyan betegek esetén, akik távoli lateralis ágyéksérv miatti radicularis tüneteit nem lehet műtéti úton ke­zelni. ]

[A myasthenia gravis (MG) a neuromuscularis junctio autoimmun típusú megbetegedése. Az auto­nóm rendellenességeket nem gyakran társítják myasthenia gravishoz. A vizsgálat célja az volt, hogy megállapítsuk, milyen autonóm működés jellemzi az MG-betegek különböző alcsoportjait, és megvizsgáljuk az acetilkolinészteráz-inhibitorok hatásait. A vizsgálatba 30 autoimmun MG-beteget és 30 egészséges önkéntest vontunk be. Az autonóm műkö­dés tesztelése érdekében szimpatikus bőrreakció (SSR) és R-R intervallumvariáció analízis (RRIV) vizsgálatokat végez­tünk. Az acetilkolinészteráz-inhibitor-kezelésben részesülő betegek körében kétszer végeztük el a vizsgálatokat. Az RRIV hiperventiláció alatti növekedése nagyobb (p = 0,006) és a Valsalva-arány alacsonyabb (p = 0,039) volt a kontrollcsoport tagjainál. Az SSR-amp­litúdók alacsonyabbak voltak a gyógyszer bevétele után (p = 0,030). A gyógyszer bevétele után eltelt idő növeke­dé­sével megnyúlt SSR-látenciákat kaptunk (p = 0,043). A Valsalva-arány alacsonyabb volt az AchR antitestre negatív csoportban (p = 0,033). Mind az okuláris, mind a generalizált MG-betegek körében szubklinikus paraszimpatikus rend­ellenesség mutatható ki, különösen az AchR antitestre nega­tív csoportban. A piridostigmin perifériás szimpatikus ko­linerg nonkumulatív hatással rendelkezik.]