Bevezetésként el kell mondanom, hogy örömmel vettem kézbe ezt a könyvet, mert a kitűnő szerzők - közöttük több honfitársunk - nagyon aktuális témát dolgoztak fel.

Ez a hónap - 2006 márciusa - minden szempontból a magyar immunológia hónapja, és ennek örülnünk kell. Természetesen nem arra gondolok mindenekelőtt, hogy végre kezükben tarthatják a Magyar Immunológia idei első számát, hanem arra, hogy a március 15-i ünnepségek alkalmával a MAGYAR IMMUNOLÓGIA - nagybetűvel írva! - három kiváló, iskolateremtő alakja vehetett át magas kitüntetést.

Az ember és az immunológiai kutatásokban leggyakrabban használt kísérleti állatok perifériás nyirokszövetei közül a lép mutatja a legnagyobb fokú változékonyságot a szövet funkcionális aktivitása szempontjából, amelyhez a szerv ontogenezise és a fellépő immunválaszok során egyaránt jelentékeny szerkezeti átrendeződés is társul. Az eredetileg primer lymphohaemopoeticus szövetnek (a postmyeloid B-sejt-képző, valamint járulékos myelopoeticus potenciáljának megőrzésével) jelentős perifériás nyirokszövetté való irányított átalakulása együtt jár a különböző nem haemopoeticus szövetalkotók kompartmentalizációjával, amelyben az érelemeket bélelő endothelsejtek is részt vesznek. Ebben az összefoglalóban a szerzõ bemutatja a lép különböző érszakaszait borító, heterogén összetételű endothelkészlet funkcionális és strukturális jellegzetességeit, amelyek együttesen vesznek részt a lép komplex keringéshálózatának kialakításában, a részvételükkel zajló szabályzó folyamatokkal együtt. Ezek közé fontos transzkripciós faktorok, valamint a tumornekrózis- faktor/limfotoxin (TNF/LT) családba tartozó morfogenetikai szabályzó ligandok és receptoraik tartoznak; ezek hatása elsősorban a marginális zónában érvényesülő szelektivitást mutat. A megismert fejlődéstani- funkcionális összetettség ennek a régiónak a lymphocytavándorlásban játszott jelentőségén túl felveti annak a lehetőségét is, hogy a lép érrendszeri fejlődésében betöltött szerepe mellett egyéb stromaelemek származási helyeként is működhet.

Az antifoszfolipid-szindrómára ismétlődő thromboemboliás események, illetve a szérumban foszfolipidekkel reagáló autoantitestek jelenléte jellemző. A kórkép mortalitását és morbiditását a klinikai manifesztáció határozza meg. A leggyakrabban kialakuló szindrómák: mélyvénás thrombosis, cerebrovascularis események, myocardialis infarktus, pulmonalis embolia, artériás thrombosisok a végtagokban, ismétlődő spontán vetélések, illetve koraszülések. A közlemény az antifoszfolipid-szindróma patogenezisét, klinikai jellemzőit, a terápiás lehetőségeket tekinti át, különös tekintettel a gyermekkori kórformára.

Az autoimmunitás problémájának megoldására, a patomechanizmusok felderítésére számtalan elméleti megközelítés jött létre ez idáig. A vírusoktól a neuroendokrin rendszer elemeiig sok tényezőről feltételezték már, hogy szerepet játszhatnak az autoimmun betegségek etiológiájában. Az elméletek legtöbbje abból indult ki, hogy valami hiba alakulhatott ki az immunrendszerben, s ezért az a szervezet normálisan funkcionáló sejtjeire támad. Az alábbiakban azt láthatjuk azonban, hogy - legalábbis egyes esetekben - az autoimmunitás valójában az immunrendszer tökéletes működésének eredménye, a betegség létrejöttét előidéző hibát máshol kell keresni. A kísérleti adatok azt mutatják, hogy Sjögrenszindrómában és SLE-ben az La autoantigénnek nem csak diagnosztikus szerepe van, de patológiai folyamatok kiváltásában is részt vehet. Az La gén 7- es exonjának pontmutációi olyan következménnyel járnak, amelyek elvezethetnek az észlelt autoimmun reakciók kialakulásához.