Magyar Immunológia - 2004;3(04)

Magyar Immunológia

2004. MÁJUS 10.

Immunológiai változások idõskorban

MEKKEL Gabriella, BARTA Zsolt, BAKÓ Gyula

Az „immunosenescence” (immunöregedés) az immunrendszer átalakulását jelenti a kor elõrehaladtával párhuzamosan. Az immunrendszer öregedése fiziológiás folyamat, hátterében komplex immunregulációs változások állnak, amelyek az idõsek esetében gyakrabban kialakuló infekciók, malignus folyamatok, valamint autoimmun betegségek alapjául szolgálnak. Fontos azonban elkülöníteni az elsõdlegesen (élettani) és a másodlagosan létrejövõ (betegségek okozta) immunológiai változásokat. A gerontológiai/geriátriai vizsgálatok alapját képezõ szigorú kritériumrendszer (Senieur) ismertetését követõen a szerzõk részleteiben áttekintik az immunrendszert alkotó egyes sejttípusok tekintetében észlelhetõ változásokat. A veleszületett immunitásban szereplõ természetes ölõsejtek (natural killer, NK), polimorfonukleáris sejtek (PMN) és macrophagok öszszességében csökkent funkciója, míg a szerzett immunitásban a T-lymphocyták számának csökkenése és a B-lymphocyták által termelt antitestek kisebb specificitása tehetõk felelõssé az idõs emberek fertõzésekkel szembeni fokozott fogékonyságáért, valamint az idõskori malignus folyamatok nagyobb prevalenciájáért. A pro- és antiinflammatorikus citokinek egyensúlyában létrejött változásnak és a TH1- TH2 eltolódásnak is szerepe van ebben a folyamatban. Az autoantigének megjelenése és a fokozott autoreaktivitás áll az autoimmun betegségek gyakoribb megjelenésének hátterében. A malignus folyamatok kialakulása komplex, részben a veleszületett immunitásban megfigyelhetõ változásokkal, részben szuppresszor mechanizmusok aktivitásának csökkenésével magyarázható. Ezen folyamatok jelenleg csak részleteiben ismertek, de az erre vonatkozó szakirodalom egyre bõvül. A molekuláris mechanizmusok pontos ismerete a késõbbiekben lehetõséget nyújthat gyógyító célú intervenciók kidolgozására.

Magyar Immunológia

2004. MÁJUS 10.

A Felty-szindróma immunológiája

BÁLINT Géza, BÁLINT Péter

A Felty-szindróma szuperreumatoid betegségnek fogható fel, amely immungenetikailag sokkal egységesebb kórkép, mint a rheumatoid arthritis. A HLA-DRB1*0401 antigén az esetek 83%-ában megtalálható. Általában a rheumatoid arthritis hosszabb lefolyása során jelentkezik, a szakirodalmi adatok szerint az esetek 1%-ában. Ha a rheumatoid arthritisben szenvedõ betegnek tartós, más okkal nem magyarázható neutropeniája van, Feltyszindróma diagnosztizálható akkor is, ha splenomegalia nem mutatható ki. Ha a betegnek nincs, vagy nem volt korábban egyéb okkal magyarázható neutropeniája, nem tarthatjuk Felty-szindrómának akkor sem, ha van splenomegaliája. A Felty-szindrómás beteg arthritise inaktív is lehet, de neutropeniájára és a fokozott fertõzés veszélyére való tekintettel kontrolláljuk, s szükség esetén kezeljük. Immunológiailag a szindrómát 95-100%-os reumatoidfaktor-, 50-100%-os ANA- és 63-83%-os antihiszton-pozitivitás jellemzi. DNS elleni dupla szálú antitestek ritkán, de szimpla szálúak gyakran mutathatók ki. Anti-Sm és érdekes módon anti-Ro és anti-La antitestek egyáltalán nem jelentkeznek, bár Sjögren-szindróma igen gyakran csatlakozik a betegséghez. Az immunglobulinszintek magasabbak, a komplementszintek alacsonyabbak, mint rheumatoid arthritisben. Nem specifikus antineutrophil anticitoplazmatikus antitestek az esetek nagy százalékában találhatóak. A neutropenia létrejöttében az IgG neutrophilkötõ kapacitása, valamint a mononukleáris sejteknek a csontvelõ granulocytakolóniái növekedésére kifejtett gátló hatása tehetõ felelõssé. A Felty-szindrómás betegek 30-40%-ánál a nagy granularis lymphocyták (LGL) expanziója figyelhetõ meg. LGL-szindróma nem ritkán csatlakozik rheumatoid arthritishez, de a neutrophil sejtek normális vagy emelkedett számával jár, bár olykor splenomegalia is elõfordul. Ezen eseteket pszeudo-Felty-szindrómának is nevezik. A neutropeniás, rekurrens infekciókban szenvedõ Feltyszindrómás beteg akkor is kezelendõ, ha polyarthritise inaktív. Az elsõ választás a methotrexatkezelés, ennek eredménytelensége esetén adhatunk más bázisterápiás szert vagy kolóniastimuláló faktort. Más biológiai szerekkel nincs tapasztalat. Terápiarezisztens esetekben indokolt a splenectomia. A nem szteroid gyulladáscsökkentõket helyesebb kerülnünk.

Magyar Immunológia

2004. MÁJUS 10.

Aktivált T-sejtek vizsgálata non-Hodgkin-lymphomás betegek esetében

VÁRÓCZY László, GERGELY Lajos, ALEKSZA Magdolna, MILTÉNYI Zsófia, ILLÉS Árpád

BEVEZETÉS - Az immunrendszer számos mechanizmusa révén próbál a szervezetben kifejlõdõ malignus sejtklónok ellen védekezni, amelyek közül talán a legjelentõsebb a T-sejtes immunválasz. Valamennyi (CD4+ helper és CD8+ citotoxikus) T-sejt fontos aktivációs markere a sejtfelszíni CD69 és az MHC II. családba tartozó HLA-DR molekula. CÉLKITŰZÉS - Azt kívántuk meghatározni, hogyan változik az aktivált T-sejtek aránya non-Hodgkinlymphomás betegeink vérében a kemoterápia során. Betegek és módszerek: non-Hodgkin-lymphomában szenvedõ 43 beteg (20 nõ, 23 férfi, átlagéletkoruk: 52,4 év) vérmintájában határoztuk meg a CD3+/ HLA-DR+ és a CD3+/CD69+ T-sejtek arányát kettõs immunfluoreszcens festés és áramlási citometria módszerét alkalmazva, standard dózisú és ciklusú kemoterápia elõtt, közben és után. EREDMÉNYEK - Kezelés elõtt a non-Hodgkin-lymphomás betegek vérében szignifikánsan nagyobb a CD3+/HLA-DR+ sejtek aránya, mint az egészséges kontrollpopuláció esetében (10,63% szemben a 2,97%-kal, p<0,001). Kezelés közben ez az arány a kezelés elõttihez képest szignifikánsan emelkedni kezd (16,94%-ra a 10,63%-ról, p=0,006). A CD3+/CD69+ sejtek aránya esetén nem találtunk szignifikáns eltérést. A kezelést követõen a CD3+/ HLA-DR+ aktivált T-sejtek aránya ismét csökkenni kezd, de szignifikáns különbség figyelhetõ meg a tartósan remisszióban maradó, illetve az egy éven belül visszaesõ betegek eredményei között (9,55%, illetve 20,62%, p<0,001). KONKLÚZIÓ - A CD3+/HLA-DR+ aktivált T-sejtek arányának meghatározása ígéretes módszer lehet a lymphomás betegek immunvédekezésének, prognózisának meghatározása szempontjából.

Magyar Immunológia

2004. MÁJUS 10.

Õszi nemzetközi kongresszusok, 2004

SZEKANECZ Zoltán

Korábbi gyakorlatomhoz híven, ismét két nemzetközi kongresszusról számolok be, amelyek 2004. október-novemberében zajlottak.

Magyar Immunológia

2004. MÁJUS 10.

Az immunológia kezdetei Magyarországon 5. rész

KARASSZON Dénes, CSABA Béla

Az allergia (Pirquet, 1903), anaphylaxia (Richet 1902), Arthus-fenomén (1903), Th. Smith-jelenség (1904) megismerése magyarázattal szolgált az allergiás diagnosztikai próbák, valamint a szérumbetegség, majd több más hasonló alapokon fejlõdõ kórkép kialakulására.

Magyar Immunológia

2004. MÁJUS 10.

A rheumatoid arthritis lehetséges kezelése: géntranszferindukált apoptózis

JAMES M. Woods, VOLIN V. Michael

A génterápiát eredetileg elsõdlegesen olyan betegek kezelésére fejlesztették ki, akiknek valamilyen géndefektusuk van, és a hiányzó gént pótolják ezzel az eljárással. Késõbb az indikációs kört géntranszfer formájában kiterjesztették, ami bizonyos betegségek kezelésére alkalmas gének bevitelét jelenti. Ez utóbbi eljárás bevezetésre került rheumatoid arthritisben is, ahol a génterápiának számos elõnye lehet más eljárásokkal szemben. A gének két nagy csoportja mindenképpen alkalmas a terápiás felhasználásra: a szolúbilis gyulladásos mediátorok (például citokinek) genetikai szuppressziója gátolja a synovitist, az apoptózis génjeinek indukciója pedig a programozott sejthalál beindítása révén gátolja a gyulladásos sejtek ízületekben való felhalmozódását. Korábban a citokingéntranszferrõl már beszámoltunk, ezen öszszefoglalóban az apoptózissal kapcsolatos adatokat tekintjük át. Fõleg azon célgénekre koncentrálunk, amelyekrõl kiderült, hogy arthritis-állatmodellekben apoptózist indukálnak. Emellett azon apoptózissal kapcsolatos mechanizmusokat is áttekintjük, amelyek szerepet játszanak a synovialis gyulladásban.