Magyar Immunológia

Immunológiai változások idõskorban

MEKKEL Gabriella, BARTA Zsolt, BAKÓ Gyula

2004. MÁJUS 10.

Magyar Immunológia - 2004;3(04)

Az „immunosenescence” (immunöregedés) az immunrendszer átalakulását jelenti a kor elõrehaladtával párhuzamosan. Az immunrendszer öregedése fiziológiás folyamat, hátterében komplex immunregulációs változások állnak, amelyek az idõsek esetében gyakrabban kialakuló infekciók, malignus folyamatok, valamint autoimmun betegségek alapjául szolgálnak. Fontos azonban elkülöníteni az elsõdlegesen (élettani) és a másodlagosan létrejövõ (betegségek okozta) immunológiai változásokat. A gerontológiai/geriátriai vizsgálatok alapját képezõ szigorú kritériumrendszer (Senieur) ismertetését követõen a szerzõk részleteiben áttekintik az immunrendszert alkotó egyes sejttípusok tekintetében észlelhetõ változásokat. A veleszületett immunitásban szereplõ természetes ölõsejtek (natural killer, NK), polimorfonukleáris sejtek (PMN) és macrophagok öszszességében csökkent funkciója, míg a szerzett immunitásban a T-lymphocyták számának csökkenése és a B-lymphocyták által termelt antitestek kisebb specificitása tehetõk felelõssé az idõs emberek fertõzésekkel szembeni fokozott fogékonyságáért, valamint az idõskori malignus folyamatok nagyobb prevalenciájáért. A pro- és antiinflammatorikus citokinek egyensúlyában létrejött változásnak és a TH1- TH2 eltolódásnak is szerepe van ebben a folyamatban. Az autoantigének megjelenése és a fokozott autoreaktivitás áll az autoimmun betegségek gyakoribb megjelenésének hátterében. A malignus folyamatok kialakulása komplex, részben a veleszületett immunitásban megfigyelhetõ változásokkal, részben szuppresszor mechanizmusok aktivitásának csökkenésével magyarázható. Ezen folyamatok jelenleg csak részleteiben ismertek, de az erre vonatkozó szakirodalom egyre bõvül. A molekuláris mechanizmusok pontos ismerete a késõbbiekben lehetõséget nyújthat gyógyító célú intervenciók kidolgozására.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Magyar Immunológia

Az immunológia kezdetei Magyarországon 5. rész

KARASSZON Dénes, CSABA Béla

Az allergia (Pirquet, 1903), anaphylaxia (Richet 1902), Arthus-fenomén (1903), Th. Smith-jelenség (1904) megismerése magyarázattal szolgált az allergiás diagnosztikai próbák, valamint a szérumbetegség, majd több más hasonló alapokon fejlõdõ kórkép kialakulására.

Magyar Immunológia

Aktivált T-sejtek vizsgálata non-Hodgkin-lymphomás betegek esetében

VÁRÓCZY László, GERGELY Lajos, ALEKSZA Magdolna, MILTÉNYI Zsófia, ILLÉS Árpád

BEVEZETÉS - Az immunrendszer számos mechanizmusa révén próbál a szervezetben kifejlõdõ malignus sejtklónok ellen védekezni, amelyek közül talán a legjelentõsebb a T-sejtes immunválasz. Valamennyi (CD4+ helper és CD8+ citotoxikus) T-sejt fontos aktivációs markere a sejtfelszíni CD69 és az MHC II. családba tartozó HLA-DR molekula. CÉLKITŰZÉS - Azt kívántuk meghatározni, hogyan változik az aktivált T-sejtek aránya non-Hodgkinlymphomás betegeink vérében a kemoterápia során. Betegek és módszerek: non-Hodgkin-lymphomában szenvedõ 43 beteg (20 nõ, 23 férfi, átlagéletkoruk: 52,4 év) vérmintájában határoztuk meg a CD3+/ HLA-DR+ és a CD3+/CD69+ T-sejtek arányát kettõs immunfluoreszcens festés és áramlási citometria módszerét alkalmazva, standard dózisú és ciklusú kemoterápia elõtt, közben és után. EREDMÉNYEK - Kezelés elõtt a non-Hodgkin-lymphomás betegek vérében szignifikánsan nagyobb a CD3+/HLA-DR+ sejtek aránya, mint az egészséges kontrollpopuláció esetében (10,63% szemben a 2,97%-kal, p<0,001). Kezelés közben ez az arány a kezelés elõttihez képest szignifikánsan emelkedni kezd (16,94%-ra a 10,63%-ról, p=0,006). A CD3+/CD69+ sejtek aránya esetén nem találtunk szignifikáns eltérést. A kezelést követõen a CD3+/ HLA-DR+ aktivált T-sejtek aránya ismét csökkenni kezd, de szignifikáns különbség figyelhetõ meg a tartósan remisszióban maradó, illetve az egy éven belül visszaesõ betegek eredményei között (9,55%, illetve 20,62%, p<0,001). KONKLÚZIÓ - A CD3+/HLA-DR+ aktivált T-sejtek arányának meghatározása ígéretes módszer lehet a lymphomás betegek immunvédekezésének, prognózisának meghatározása szempontjából.

Magyar Immunológia

A Felty-szindróma immunológiája

BÁLINT Géza, BÁLINT Péter

A Felty-szindróma szuperreumatoid betegségnek fogható fel, amely immungenetikailag sokkal egységesebb kórkép, mint a rheumatoid arthritis. A HLA-DRB1*0401 antigén az esetek 83%-ában megtalálható. Általában a rheumatoid arthritis hosszabb lefolyása során jelentkezik, a szakirodalmi adatok szerint az esetek 1%-ában. Ha a rheumatoid arthritisben szenvedõ betegnek tartós, más okkal nem magyarázható neutropeniája van, Feltyszindróma diagnosztizálható akkor is, ha splenomegalia nem mutatható ki. Ha a betegnek nincs, vagy nem volt korábban egyéb okkal magyarázható neutropeniája, nem tarthatjuk Felty-szindrómának akkor sem, ha van splenomegaliája. A Felty-szindrómás beteg arthritise inaktív is lehet, de neutropeniájára és a fokozott fertõzés veszélyére való tekintettel kontrolláljuk, s szükség esetén kezeljük. Immunológiailag a szindrómát 95-100%-os reumatoidfaktor-, 50-100%-os ANA- és 63-83%-os antihiszton-pozitivitás jellemzi. DNS elleni dupla szálú antitestek ritkán, de szimpla szálúak gyakran mutathatók ki. Anti-Sm és érdekes módon anti-Ro és anti-La antitestek egyáltalán nem jelentkeznek, bár Sjögren-szindróma igen gyakran csatlakozik a betegséghez. Az immunglobulinszintek magasabbak, a komplementszintek alacsonyabbak, mint rheumatoid arthritisben. Nem specifikus antineutrophil anticitoplazmatikus antitestek az esetek nagy százalékában találhatóak. A neutropenia létrejöttében az IgG neutrophilkötõ kapacitása, valamint a mononukleáris sejteknek a csontvelõ granulocytakolóniái növekedésére kifejtett gátló hatása tehetõ felelõssé. A Felty-szindrómás betegek 30-40%-ánál a nagy granularis lymphocyták (LGL) expanziója figyelhetõ meg. LGL-szindróma nem ritkán csatlakozik rheumatoid arthritishez, de a neutrophil sejtek normális vagy emelkedett számával jár, bár olykor splenomegalia is elõfordul. Ezen eseteket pszeudo-Felty-szindrómának is nevezik. A neutropeniás, rekurrens infekciókban szenvedõ Feltyszindrómás beteg akkor is kezelendõ, ha polyarthritise inaktív. Az elsõ választás a methotrexatkezelés, ennek eredménytelensége esetén adhatunk más bázisterápiás szert vagy kolóniastimuláló faktort. Más biológiai szerekkel nincs tapasztalat. Terápiarezisztens esetekben indokolt a splenectomia. A nem szteroid gyulladáscsökkentõket helyesebb kerülnünk.

Magyar Immunológia

Õszi nemzetközi kongresszusok, 2004

SZEKANECZ Zoltán

Korábbi gyakorlatomhoz híven, ismét két nemzetközi kongresszusról számolok be, amelyek 2004. október-novemberében zajlottak.

Magyar Immunológia

A rheumatoid arthritis lehetséges kezelése: géntranszferindukált apoptózis

JAMES M. Woods, VOLIN V. Michael

A génterápiát eredetileg elsõdlegesen olyan betegek kezelésére fejlesztették ki, akiknek valamilyen géndefektusuk van, és a hiányzó gént pótolják ezzel az eljárással. Késõbb az indikációs kört géntranszfer formájában kiterjesztették, ami bizonyos betegségek kezelésére alkalmas gének bevitelét jelenti. Ez utóbbi eljárás bevezetésre került rheumatoid arthritisben is, ahol a génterápiának számos elõnye lehet más eljárásokkal szemben. A gének két nagy csoportja mindenképpen alkalmas a terápiás felhasználásra: a szolúbilis gyulladásos mediátorok (például citokinek) genetikai szuppressziója gátolja a synovitist, az apoptózis génjeinek indukciója pedig a programozott sejthalál beindítása révén gátolja a gyulladásos sejtek ízületekben való felhalmozódását. Korábban a citokingéntranszferrõl már beszámoltunk, ezen öszszefoglalóban az apoptózissal kapcsolatos adatokat tekintjük át. Fõleg azon célgénekre koncentrálunk, amelyekrõl kiderült, hogy arthritis-állatmodellekben apoptózist indukálnak. Emellett azon apoptózissal kapcsolatos mechanizmusokat is áttekintjük, amelyek szerepet játszanak a synovialis gyulladásban.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Lege Artis Medicinae

Szívünk ügye a korlátlan energiaital-fogyasztás elkerülése

DOJCSÁKNÉ Kiss-Tóth Éva

Az energiaitalok piacra kerülésük óta tö­retlenül népszerûek, elsôsorban a fiatalok és a gyermekek körében. A nemalkoholos üdítôitalok közé sorolt termékek fogyasztásával a gyártók a teljesítmény és az állóképesség fokozását ígérik. A vitaminok és nö­vényi kivonatok mellett nagy mennyiségû koffein és egyéb stimuláns (taurin, guarana) van bennük. Az aktív összetevôk közül ki­emelkedô hatása és ez által veszélye a koffeinnek van, hiszen túlfogyasztása az enyhébb hemodinamikai változások mellett akár súlyos szív- és érrendszeri következményeket, szívritmuszavarokat, ioncsatorna-betegséget, fokozott véralvadást, szívizominfarktust vagy az agyi véráramlási sebesség csökkenését is okozhatják az arra hajlamos fogyasztók esetében. Számos esettanulmány számolt be a fiatal krónikus energiaital-fogyasztók körében tapasztalt súlyos cardiovascularis eseményekrôl is. Az energiaitalok túlzott és hosszú távú fogyasztásának az egészségre gyakorolt hatásait egyre többen vizsgálják, azonban a fogyasztás biztonságosságára és teljesítményfokozó hatékonyságára vonatkozó bizonyítékok száma korlátozott és ellentmondó.

Ideggyógyászati Szemle

Funkcionális mágneses rezonanciás képalkotó vizsgálatok a fájdalomkutatásban

ÉDES Andrea Edit, JUHÁSZ Gabriella

A fájdalomérzékelés hátterében álló neuralis változások és a krónikus fájdalom szindrómák patomechanizmusának megértésében a funkcionális képalkotó vizsgálatok új utat nyitottak. A funkcionális mágneses rezonancia képalkotás (fMRI) segítségével az utóbbi húsz évben számos eredmény született a komplex fájdalomélmény különböző aspektusainak vizsgálatáról. Ezek a kutatások az akut fájdalominger hatására aktiválódó fájdalomszabályozó rendszer, a fájdalommátrix működésének és az azt befolyásoló külső és belső faktorok fájdalomhoz való hozzájárulásának megértésére irányultak. A fájdalomkutatás másik fontos területe a krónikus fájdalmak hátterében álló neuralis folyamatok vizsgálata, hiszen a betegségek patomechanizmusa a mai napig nem tisztázott. Közleményünk célja betekintést nyújtani az fMRI-vizsgálatokkal végzett fájdalomkutatás módszerébe és az utóbbi években elért eredményeibe.

Klinikai Onkológia

Új lehetőségek a tüdőrák kezelésében

SZONDY Klára, BOGOS Krisztina

Az utóbbi években az onkológia területén hatalmas kutatás folyik és ennek eredményeként lényegesen hosszabb túlélést láthatunk az orvoslás ezen területén. A tüdőrák, ha nem is vált gyógyítható betegséggé, kezd a krónikus betegségek családjába tartozni. Mind a sebészeti bravúrok, mind a sztereotaxiás radioterápia és a gyógyszeres kezelésben bekövetkezett változások eredményeként ma már az áttétes tüdődaganatos betegcsoportban sem ritka az ötéves túlélés, relatíve hosszú progresszióig eltelt idő mellett. Nagy túlélési előnyt jelentett a korábbi, harmadik generációs citotoxikus kombinációk után a hozzáadott, érnövekedés- gátló (VEGF-gátló) maintenance kezelés vagy a folyamatos pemetrexed citotoxikus kemoterápia. Az első igazi áttörést, a hosszú progressziómentes túlélést a célzott kezelés hozta, amely ismert driver mutációk mellett bizonyult hatékonynak. A másik nagy eredményt, különösen az éveken át „mostoha” laphámsejtes karcinómánál, az immunterápia, az immunellenőrző pontok gátlása jelentette, amelynek hatékonysága adenocarcinomában is igazolódott. Számos kutatás folyik az immunterápia adjuváns, neoadjuváns, valamint kombinált alkalmazásával (akár sugárterápiával, akár citotoxikus kemoterápiával kombinálva).

Lege Artis Medicinae

Fúziós fehérje lehet a SARS-CoV-2-vírusfertőzés megfékezője?

ÖTVÖS Zoltán

2020. március közepén alakult meg az a négy intézmény kutatóiból és gyógyszerfejlesztőiből álló konzorcium, amely a koronavírus-fertőzést megfékező hatóanyag kifejlesztésére vállalkozott. Az együttműködés az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, az ImmunoGenes Kft., valamint a Richter Gedeon Nyrt. közös vállalkozása, melyet az állam támogat. A konzorciumot az ELTE Természettudományi Kar Immunológiai Tanszéke vezeti, melynek élén Kacskovics Imre egyetemi tanár áll - tőle kérdeztünk a célokról.

Magyar Orvos

Változások az elhízás diétás kezelésében - MOMOT-ajánlás

PADOS Gyula, SIMONYI Gábor, AUDIKOVSZKY Mária, BEDROS J. Róbert

Az emberiség jelentős része mintegy fél évszázada küszködik a túlsúllyal-elhízással. A 90-es években major rizikófaktornak deklarálták, a WHO pedig a tíz legsúlyosabb krónikus betegség közé sorolta. Az elhízás kezelése nem megoldott, gyakorisága nő.