A vizet külsőleg és belsőleg egyaránt ősidőktől fogva alkalmazták gyógyító célra. A hidroterápiának, vagyis a vízgyógymódnak két fő területe van: a balneológia, amely a vizek ásványtartalmára alapozza kúráit és a klasszikus hidroterápia, amely a víz termikus, hűtő és hevítő hatását használja föl. Cikkünk ez utóbbi történetét tekinti át.

A nitrogén-monoxid az emberi szervezet egyik kulcsmolekulája. Felfedezése óta könyvtárnyi irodalom jelent meg élettani és kórélettani szerepével kapcsolatban. Szinte az összes kórfolyamatban jelen van. Egészséges szervezetben alapvető a keringésszabályozásban - az érelmeszesedés, a szívinfarktus, az agyi érkatasztrófák bekövetkezése elleni folyamatokban - játszott szerepe. Az idegrendszerben a szinaptikus plaszticitás, a tanulás, a memória és számos neuroendokrin szabályozási folyamat a nitrogén-monoxid mint neurotranszmitter segítségével zajlik. Az immunrendszer gyulladásos sejtjei (macrophagok, neutrophilek) nitrogén-monoxidot termelve baktericid, antivirális és tumorellenes hatást fejtenek ki a gazdaszervezet védelmét szolgálva. Kóros körülmények között a szuperoxid anionnal peroxinitritet képez, s ez károsítja a mitokondriális légzési láncot, a szuperoxid diszmutáz enzimet, a redukált glutationt, valamint inaktivál vagy aktivál jelátviteli fehérjéket. Kimutatták, hogy az ischaemia és a reperfúzió során részt vesz a nitratív, illetve nitrozatív stresszfolyamat, a DNS-károsodás, valamint a következményes poli-ADP-ribóz-polimeráz-1-aktiváció létrejöttében mind szívinfarktusban, mind agyi érkatasztrófákban.

A statinokkal végzett kontrollált klinikai vizsgálatok bizonyítékkal szolgáltak a tekintetben, hogy az LDL-koleszterin-szint agresszív csökkentése javítja az ischaemiás szívbetegség mortalitását. A kezelt betegek mintegy 40%-a éri el a koleszterin-célértéket. A gyógyszerszedési utasítások napi betartása (compliance) és a gyógyszer hosszú távú szedésének (perzisztencia) biztosítása kulcsfontosságú a súlyos szövődmények elkerülésében; a betegek hosszabb távon csak gyógyszereik mintegy 50%-át szedik be az orvosi javaslatnak megfelelően. A gyógyszeres terápiával való általános rossz együttműködés (compliance és perzisztencia) azt eredményezi, hogy a valós élet körülményei között nem észlelhető a klinikai vizsgálatokban jelentkező morbiditás-mortalitás csökkenés. Azoknál a betegeknél, akik rendszertelenül, rossz compliance-szel (<80%) szedik gyógyszereiket, a vizsgálatok szerint csak minimális egészségnyereség jelentkezik, és jelentősen romlik a kezelések költséghatékonysága. Azon betegek esetében, akik rossz perzisztenciájuk miatt a klinikai végpontokban megnyilvánuló előnyök megjelenése előtt (PVD) hagyják abba kezelésüket, elvész a gyógykezelésükre fordított erőforrás. Az együtt szedett gyógyszerek számának emelkedésével romlik mind a compliance, mind a perzisztencia. Mivel a betegegyüttműködést javító programok kevesebb mint 50%-a sikeres, célszerű, hogy már a gyógyszerválasztáskor a várható compliance, illetve perzisztencia és a betegjellemzők figyelembevételével hozzuk meg terápiás döntésünket. A fix dózisú kombinációs kezelések szélesebb körű alkalmazásával jelentősen javíthatói azon betegek kezelésének hatékonysága, akik több gyógyszert szednek és állapotuk erélyes vérnyomás- vagy LDL-koleszterin-szint-csökkentést igényel.

Számos experimentális adat igazolja az angiotenzinreceptor- gátlóknak az atherosclerosis folyamatára jellemző vascularis és biokémiai markerekre kifejtett kedvező hatását. Az angiotenzin II szintjének csökkentése kedvezően befolyásolja az oxidatív stressz, a lipidperoxidáció, az apoptosis, az inflammatorikus és protrombogén folyamatokat. Két nagy multicentrikus vizsgálat, a HOPE és az EUROPA igazolta, hogy a ramipril és a perindopril jelentős mértékben csökkenti a halálos és nem halálos cardiovascularis események különféle kombinációjának gyakoriságát az atherosclerosisban szenvedő betegekben. Ezért ischaemiás szívbetegségben a szekunder prevenció bázisgyógyszereivé váltak.

Az elmúlt évtizedekben jelentősen változott az epilepsziás betegek gyógyszeres kezelése, és ennek kapcsán új elvárások fogalmazódtak meg. Az epilepsziák terápiájában elsődleges a gyógyszeres kezelés, s ez a betegek 60-70%-ánál hatékony. A viszonylag kedvező eredmények ellenére napjaink antiepileptikus terápiája sem nevezhető még optimálisnak. 1990 előtt csupán hat jelentős antiepileptikum állt a klinikusok rendelkezésére, míg ezt követően több mint tíz új szer került forgalomba. A régi antiepileptikumok előnye, hogy hosszú távú klinikai tapasztalatokkal rendelkezünk róluk, jól ismert a hatékonyságuk, és olcsók. Az első generációs szereknek - annak ellenére, hogy viszonylag hatékonynak tekinthetők - több hátrányos tulajdonságuk is van. Nem biztosítottak kellő hatékonyságot minden beteg részére, viszont a hosszú távú alkalmazás során számolni kellett krónikus mellékhatásokkal. A szerző összefoglalja a legújabb ismereteket a régi és az új antiepileptikumok hatásosságáról, biztonságosságáról, valamint klinikai alkalmazásáról. A kezelés során a gyógyszerválasztás fő szempontjai: a tünetek szindromatológiai besorolása, a szer hatásossága és tolerálhatósága, illetve az egyéni betegszempontok. Az első generációs szerek közül a carbamazepin, az ethosuximid, a valproát és részben a clobazam, a clonazepam ma is széles körben használatosak (a benzodiazepinkészítmények csak az adjuváns kezelésben). A fenobarbiturát, a primidon, a phenytoin és a sulthiam alkalmazása - a mellékhatások, illetve a relatív hatástalanság miatt - jelentősen háttérbe szorult. Az új antiepileptikumok elsősorban West-szindróma, Lennox- Gastaut-szindróma és az idiopathiás generalizált epilepsziák kezelése során mutatnak nagyobb hatékonyságot. A gabapentin, a lamotrigin, a levetiracetam és az oxcarbazepin farmakokinetikája kedvező, alkalmazásuk biztonságos. A felbamat, a vigabatrin és a topiramat használata fokozott figyelmet igényel a mellékhatások miatt.