Nemzetközi viszonylatban a segítő foglalkozású szakemberek kiégésének óriási szakirodalma van. Magyar nyelven különösen a legátfogóbb tanulmány ebben a témakörben Fekete Sándor pszichiáter tizenöt évvel ezelőtt született írása. Az elmúlt tizenöt évben az egészségpszichológiai, a magatartás-tudományi, az egészségszociológiai és az életminőség-vizsgálatok, valamint a munkastressz egészségkárosító hatása egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a tudományos és a közéletben. A tanulmány első részében a kiégés fogalom határainak tisztázása, kialakulása, folyamata, mérése, kezelésének fő irányai kerülnek bemutatásra, a második részben pedig a kiégéskutatás harminc évének történetét ismerteti a szerző, különös tekintettel a legújabb nemzetközi és hazai kutatásokra, a kutatási trendek változásaira.

A medikalizáció különböző aspektusairól szóló konferencia-előadásaim után, ha van idő arra, hogy a hallgatóság kérdéseket tegyen fel, akkor rendszerint az elsők között hangzik el az, hogy „De mi a megoldás medikalizációra?”, vagy „Mi a teendő, hogy megállítsuk ezt a folyamatot?”.

Dr. Csatár Éva sebész, belgyógyász szakorvos, proktológus - ez áll a névjegykártyán. Egy női orvos, aki az emberi szervezet egyik legkényesebb területével, a végbéllel és annak tájékát érintő betegségekkel foglalkozik... Szaktudását 30 év tapasztalatának és folyamatos továbbképzésének köszönheti. Ha megkérdezik tőle, mit tart a legfontosabbnak, mosolyogva válaszolja: „Élni és élni hagyni.”

Napjainkban kevesebb a kezelést igénylő, aktív krónikus B-vírus-hepatitises beteg, mint ahány krónikus C-vírus-hepatitises beteget ismerünk. A B-vírus-hepatitis kórlefolyása és következményei azonban általában súlyosabbak, ezért a betegség nem veszített jelentőségéből. A fő veszély a májcirrhosis és a hepatocellularis carcinoma kialakulása. A betegség számos formában jelenhet meg. A tünetmentes hordozók csak ellenőrzést, illetve hepatológiai gondozást igényelnek. A kóros májfunkciókkal és emelkedett vírusnukleinsav- (HBV-DNS-PCR) szinttel jellemzett aktív hepatitises időszakokban (HBeAg-negatív vagy -pozitív) azonban mindenképpen antivirális kezelésre van szükség. A kezelésnek ma két fő formája létezik. Az egyik a meghatározott ideig tartó, interferonalapú kezelés, amely direkt antivirális és immunmoduláns hatásokkal rendelkezik és számos mellékhatást is okozhat. A másik lehetőség a tartós nukleozidanalóg-kezelés. Ezek a készítmények orálisan adhatók, kevés mellékhatással járnak, de hosszabb-rövidebb idő után rezisztens mutánsok megjelenése várható. A hagyományos interferont felváltotta a peginterferon- alfa-2a, amelynek farmakokinetikája sokkal hatékonyabb. A nukleozidanalógok közül a lamivudint használjuk a legrégebben; hatékonysága jó, de három-négy év kezelés után közel 70%-os rezisztencia kialakulása várható. Az újabb szerek közül az adefovir-dipivoxil hazánkban most került forgalomba, és alkalmazása elsősorban a lamivudinrezisztens mutánsok észlelése esetén ajánlott. Ígéretesek a klinikai kipróbálás stádiumában lévő újabb gyógyszerek, amelyek közül az entecavir az Egyesült Államokban már törzskönyvezésre került.

Az immunglobulin E (IgE) centrális szerepet játszik a hörgőnyálkahártya-gyulladás, a légúti hiperreaktivitás patogenezisében és következésképpen a tünetek kiváltásában allergiás asthma bronchialéban. Az utóbbi években kifejlesztett monoklonális anti-IgE-antitest, az omalizumab az IgE-molekula Cε3-régiójához kötődik és ezáltal megakadályozza az IgE-molekula kötődését az FCεRIreceptort hordozó sejtek (hízósejt, bazofil sejt és antigén-prezentáló dendritikus sejt) felszínéhez. Amennyiben az IgE-molekula nem tud a sejtekhez kötődni, az allergénexpozíció következtében ezek a sejtek nem aktiválódnak, nem szabadítanak fel gyulladásos mediátorokat és proinflammatorikus citokineket. Az omalizumabbal végzett kezelés szignifikánsan csökkentette a hörgőnyálkahártya eozinofil és FCεRI-receptor-pozitív sejtjeinek számát és az utóbbiak FCεRI-receptor-expresszióját. Kettős vak, kontrollált klinikai vizsgálatokkal kimutatták, hogy az omalizumabkezelés csökkenti az exacerbatiók és a sürgősségi vizitek számát, a szükség szerinti β2-agonista-használatot és az inhalációs szteroid dózisát, javítja a kilégzési áramláskorlátozottságot, az asthmás tüneteket és az asthmával kapcsolatos életminőséget középsúlyos és súlyos asthmában. A kiindulási alacsony FEV1-érték, a nagy dózisban alkalmazott inhalációs kortikoszteroid, az egy éven belüli sürgősségi asthmakezelés az omalizumabra adott jelentősebb válasz szignifikáns prediktorainak tekintendők. A gyógyszert a betegek jól tolerálják. A lokális bőrreakciókat kivéve a mellékhatásokat illetően nem publikáltak szignifikáns különbséget az omalizumabot kapó betegek csoportja és a kontrollcsoportok között. A GINA (Global Initiative for Asthma) lépcsőzetes asthmaprotokoll szerint az omalizumab azon súlyos asthmás betegek esetében indikált, akiknél a betegség nem kontrollálható inhalációs kortikoszteroidokkal és hosszú hatású β2- agonistákkal.