A diabetes mellitus krónikus, progrediáló betegség, amit a vércukor kóros szintje jellemez, a szervi szövődményei miatt pedig az idő előtti rokkanttá válásnak és halálozásnak az egyik fő kockázati tényezője. A diabetes mellitusban szenvedő személy ellátásának legújabb irányelvei részletesen tárgyalják a diagnosztikai kritériumokat, a megelőzést, az életmódi és gyógyszeres kezelést, a szövődményeket, az életkori sajátosságokat. Ugyanakkor a cukorbajban szenvedő személy mindennapos ellátása során alig fordítanak kellő figyelmet a betegséggel kapcsolatos anatómiai és funkcionális károsodások súlyosságára, azok hogyan és milyen mértékben korlátozzák az ember mindennapi megszokott tevékenységét, akadályozzák a társadalmi szerep betöltését, milyen jelentősége van az ember és a környezete kölcsönhatásának és a személyes tulajdonságoknak. A közlemény célja annak a bemutatása, hogyan változik meg diabetes mellitusban az ember teljessége, „egész”-sége, milyen eszközei vannak a károsodások és a funkcióképesség objektív felmérésének, mekkora jelentősége van a megmaradt képességek fejlesztésének, a támogató környezet kialakításának, a szükségletek értékelésének, a személyes tulajdonságok pozitív befolyásolásának, mindezek hogyan hatnak az ember életminőségére, együttműkö­dési készségére. Az ember „egész”-ségének az átfogó szemlélete hozzájárulhat a megelőző, gyógyító és a rehabilitációs te­vékenység nagyobb sikerességéhez a diabetes mellitusban szenvedő betegekben.

A szívelégtelenség gyakorisága, fontossága miatt annak kezelésével, megelőzésével mindegyik klinikusnak foglalkoznia kell. A szerző összefoglalja azokat az életmódi és diétás tanácsokat, gyógyszerelési megfontolásokat melyeknek preventív hatásuk van a szívelégtelenség kezelésében.

A bayesi statisztikai tanulás során ötvözik a hipotetiko-deduktív („top down”) és az induktív („bottom up”) szemléletet. Az adatelemzés során a Bayes-tétel alkalmazásával kombinálják az a priori eloszlásokat és az adatokat. A létrejövő a posteriori eloszlások képletesen szólva egy homokóra középső részének felelnek meg, míg az óra felső része a hipotetiko-deduktív részt képviseli az a priori eloszlásokkal, alsó része pedig az adatok területe az induktív logikával. Az a posteriori eloszlások folyamatosan frissülnek az adatok tükrében. A „top-down” és a „bottom up” metódusokat széles körben használják az orvostudományban és a vezetéstudományban. A ha­gyományos, frekventista statisztika viszont elsősorban induktív metódusnak tekinthe­tő, amely főleg az összegyűjtött adatokon alapszik. Bemutatjuk két csoport összehasonlításának módszerét folytonos változók esetén a hagyományos, frekventista parametrikus t-tesztekkel, a nem paraméteres permutációs teszttel és a különböző bayesi t-tesztekkel. Bemutatjuk azokat az ingyenes R és WinBUGS programkódokat is, amelyekkel a számítások elvégezhetőek.

A Magyarországon is egyre szaporodó „orvosperek” korában tanulságos és elgondolkodtató lehet végiggondolni, hogy e jogi felelősségnek milyen előképei léteznek az európai joggyakorlatban. Az európai közös jog alapját képező klasszikus római jogban egységes és általános orvosi felelősséget megállapító normákkal nem találkozhatunk. Ennek okait részben a római jog esetjogi szemléletében kereshetjük, hiszen a jogtudósok egy-egy adott problematikus ügy megoldására, és nem elvont magatartási normák megalkotására koncentráltak. Emellett kihatott a szabályokra az orvosok, valamint a betegek jogállásának heterogén mivolta is. Az orvosok legtöbbször idegen származású gyógyítók voltak, akik rendszerint rabszolgaként kerültek Rómába, majd szerencsés esetben elnyerték a szabadságot és a római polgárjogot, vagy esetleg szabad idegenként telepedtek le a város területén. Szakmai felelősségüket meghatározta a kezelendő beteg jogállása is, hiszen ha az orvos egy, jogilag lényegében dolognak minősülő rabszolgát próbált sikertelenül gyógyítani, a rabszolga tulajdonosa őt dologrongálásért perelhette be. A szabad jogállású betegeken elköve­tett műhibákra vonatkozóan egyértelmű és részletes megállapításokat nem tehetünk, a források azonban azt világosan alátámasztják, hogy a szabad jogállású embert szándékosan megölő orvost a régi Rómában súlyosan büntették.

„Kanadában bűnnek számít, ha valaki segítséget nyújt egy másik személy öngyilkosságának elkövetéséhez. Ennek következtében azok az emberek, akik súlyos és gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, nem fordulhatnak orvoshoz segítséget kérve életük befejezéséhez, ezért előfordulhat, hogy ezzel súlyos és kibírhatatlan szenvedéssel teli hátralévő életre ítéltetnek.