A thrombosis kialakulásának kockázata terhességben és a gyermekágyas időszakban mintegy öt-tízszeresre növekszik. Ebben a jól ismert rizikófaktorokon túl speciális okok is szerepet játszanak. A szülés folyamata, különösen a császármetszés tovább növeli a thrombosis kialakulásának veszélyét. A megfelelő alvadásgátló kezelés jelentős mértékben csökkentheti az anyai és magzati morbiditást, mortalitást. Megfelelő indikáció esetén a terhesség alatt is csakúgy, mint nem gravid állapotban, javasolható kis molekulatömegű heparin subcutan vagy a nem frakcionált heparin intravénás vagy subcutan adása. A kumarinszármazékok teratogén hatásuk miatt ellenjavalltak az első, és elhúzódó hatásuk miatt a harmadik trimeszterben. A heparin nem jut át a placentán, de tartós alkalmazása számos mellékhatással járhat. Az alkalmazott dózis, a kezelés megkezdésének időpontja, és az alkalmazás időtartama függ a thrombosis kockázatának mértékétől. Az alvadásgátló kezelést bizonyos esetekben (például antifoszfolipid-szindróma) kis dózisú acetilszalicilsav adásával egészítjük ki. A szülés időpontja elektíven tervezhető, ez lehetőséget ad a vérzéses és thrombosisos szövődmények minimalizálására. Előnyben kell részesíteni a természetes szülést, mivel ez kisebb vérzésveszéllyel jár, mint a császármetszés. A szülés körüli időszakban az alvadásgátló kezelés intenzitása a thrombosisrizikó mértékétől függ. Alvadásgátló kezelésben részesülő szülőnőknél a szülés harmadik szakasza minden esetben aktívan vezetendő, oxitocin adása szükséges a vérzés minimalizálása érdekében. Mivel az alvadásgátló kezelést sokszor a szoptatás időszakában is folytatni kell, fontos tudni, hogy sem a kumarinszármazékok, sem a heparin nem választódnak ki az anyatejben. A kezelés konkrét módjának megválasztása mindig individuális mérlegelést igényel, a rizikófaktorok számát, típusát, a gesztációs időt és a beteg compliance-ét figyelembe véve.

A latinos-görögös orvosi kifejezések között - voltaképp természetes módon, hisz az ember a saját épített környezetének szakszavait is találóan használja a test megismerése során az egyes új képletek szemléletes megnevezésére - sok olyat találhatunk, amely az építészet komplex művészetéből került medicinális nyelvünkbe.

A felnőtt lakosság 80%-a legalább egyszer derékfájdalom miatt keresi fel háziorvosát. A háziorvosokon kívül a medicina bármely szakterületén találkozhatunk ezzel a panasszal, ezért kívánatos e téma széles körű ismerete. A gerincbetegségekhez társuló fájdalomnak két jól elkülöníthető típusa van: a nem gyulladásos és a gyulladásos fájdalom. A nem gyulladásos eredetű kórképek mozgással erősödő, néhány napig tartó, enyhe fájdalmat és mozgáskorlátozottságot, máskor alsó végtagba sugárzó, változó erősségű, neurológiai tünetekkel járó kórképet, ritkább esetben cauda equina szindrómát okozhatnak. A tünetek hátterében leggyakrabban degeneratív gerincbetegségek húzódnak meg. A gyulladásos eredetű gerincfájdalmat az előzőektől az éjszakai fájdalom, a jellegzetes mozgásbeszűkülés, bőr-, nyálkahártya- és ízületi eltérések, esetleg láz, rossz általános állapot különíti el. Ilyen típusú fájdalmat elsősorban a szeronegatív spondylarthritisek csoportjába tartozó betegségek okoznak, ritkábban különböző gennykeltő és nem gennykeltő mikroorganizmusok. A derékfájdalom kezelése a fájdalom megszüntetésére és a funkció helyreállítására irányul. Célunk elérése érdekében a tehermentesítés, a gyógyszeres fájdalomcsillapítás, a gyulladásgátlók, az izomrelaxáns és antidepresszáns hatású gyógyszerek, valamint a fizioterápia eszköztára vehető igénybe. Speciális esetekben a fájdalomcsillapításon túl egyéb gyógyszerek (például antibiotikum) alkalmazására is szükség lehet. A szeronegatív spondylarthritisek esetében a tradicionális eljárások mellett a biológiai terápia bevezetése jelentheti a jövő útját. A derékfájdalomhoz vezető gerincbetegségek összefoglalása a nemzetközi eredmények szintézisének felhasználásával vélhetően segítséget nyújt az orvosszakma képviselői számára betegeik korszerű ellátásához.

A közlemény ismerteti az akut és krónikus artériás elzáródásokhoz, vénabetegségekhez társuló végtagfájdalom jellemzőit. A végtag sorsát is eldöntő korai diagnózis és beavatkozás rendkívül fontos. Az artériás és vénás kórképek szövődményeként fellépő lábszárfekélyek típusa általában a végtag megtekintésével felismerhető. A láb vénáinak thrombosisát kísérő tünetek gyakran komoly differenciáldiagnosztikai problémát jelentenek. Fontos klinikai szerepe van a lábszár vénás sinusainak. Az e területhez társuló thrombosisokat rendszerint késve ismerik fel, ily módon a megfelelő kezelés is késve kezdődik. A helyes diagnózis az adekvát kezelést határozza meg. A nyirokérbetegségek gyakran vénás pangással társulva idézik elő a feszítő végtagfájdalmat. Nemzetközi vizsgálatok szerint a perifériás artériás érbetegség a cardiovascularis morbiditás és mortalitás független rizikófaktora. Ennek megállapítása nyomán remélhető, hogy az alsó végtagi érelváltozások korai felismerésével és megfelelő ellátásával megakadályozhatjuk az egész szervezetet érintő, gyakran életet veszélyeztető érbetegségek progresszióját. Az emberi szervezetben az egyes angiológiai kórképek más és más lokalizációban, azonos patomechanizmussal, különböző időben alakulnak ki. E törvényszerűség alapján kell kötelezően keresnünk minden esetben az érbetegség cerebralis, cardialis és perifériás lokalizációját. Nagyon fontos a szakmai felkészültség, az egységes diagnosztikai gondolkodásmód. Ennek elősegítésére folyamatábra ismerteti a beteget elsőként vizsgáló háziorvos feladatát az érbetegellátás és -gondozás rendjében.

Az orvostudomány fejlődésének egyik legnagyobb eredménye, hogy klinikailag megvalósulhattak a szervátültetések. A transzplantáció mint fogalom általánosan ismert, ennek ellenére a társadalom tagjai, sőt, az egészségügyben dolgozók is valójában sok szempontból téves ismeretekkel rendelkeznek erről a területről. A sikeres szerv- és szövetátültetésekkel kapcsolatban különböző jogi és etikai problémák merültek fel, amelyeknek egy része még ma is megoldásra vár.