A sclerosis multiplex leggyakrabban fogamzó­képes korú nőket érint, így a családtervezés kiemelkedően fontos kérdés ebben a betegségben. Napjainkra egyértelműen bebizonyosodott, hogy a terhesség nem rontja a relapszáló-remittáló sclerosis multiplex hosszú távú prognózisát, ennek ellenére sok beteg még manapság is bizonytalan a gyermekvállalást illetően. A kérdést bonyolítja, hogy az egyre növekvő számú beteg­ségmódosító terápia terhességre gyakorolt hatásával nin­csenek eléggé tisztában a betegek, és sokszor az orvosok sem. Még kevésbé tisztázottak és ismertek a szoptatással kapcsolatos kérdések. A betegek ezekről a témákról elsősorban gondozó neurológusukkal konzultálnak. A neu­ro­ló­gus feladata a fogamzásgátlással, terhességgel, asszisz­tált reprodukcióval, szüléssel, szoptatással, betegségmódosító kezelésekkel járó kockázatokat és előnyöket reá­lisan értékelni, a beteget ezekről tájékoztatni, majd a b­e­teggel közösen a családtervezési tervekkel összhangban a megfelelő betegségmódosító gyógyszert megválasztani. A jelen közlemény célja a klinikusok eligazodását segíteni ezekben a kérdésekben.A releváns szakirodalom áttekintése alapján, a nemzetközi irányelvekkel összhangban a közleményben áttekintjük a fogantatás, terhesség és szoptatás témakörét, különös tekintettel a törzskönyvezett betegségmódosító terápiák terhesség és szoptatás alatti alkalmazhatóságára.

Az epilepszia az egyik leggyakoribb gyermekkori krónikus neurológiai betegség. Az epilepsziás betegek – még az úgynevezett jóindulatú epilepszia esetén is – évekig gyógy­-szeres kezelésre szorulnak. Ez idő alatt a gyermekek na­gyon nagy változáson mennek keresztül, nemcsak a súlyuk és testmagasságuk gyarapszik, de változnak a hormonális és az anyagcsere-folyamataik is. Életkorok szerint eltérő ütemben zajlanak a különböző agyi területek érési folyamatai is. A mindennapi gyakorlatban az epilepszia diagnózisát követően a legtöbbször a formakör és a rohamtípus alapján választunk gyógyszert. A terápiás stratégia kialakításakor azonban számtalan egyéb tényezőt is figyelembe kell venni: 1. hatékonyság (epilepszia-formakör, rohamtípus), 2. életkor, nem, 3. a gyógyszer farmakológiai tulajdonságai, 4. az adott gyógyszer mellék­hatásprofilja, 5. életforma, alkat (kövér, sovány, gyermek­közösség), 6. egyéb társbetegségek (etethetőség, viselke­dési és tanulási probléma, keringési zavar, vese- vagy májbetegség) 7. a már alkalmazott egyéb gyógyszerekkel várható interakciók, 8. genetika, 9. egyéb szempontok (törzskönyvi szabályok, felírási szokások). A közlemény annak eldöntésében szeretne segítséget nyújtani, hogy a különböző társbetegségek esetén egy adott gyermeknél mely antiepileptikumoktól várható a legkeve­sebb mellékhatás, és mely készítményeket kellene lehe­tőség szerint kerülni.

A vércukor-önellenőrzés a diabetes kezelésének alapvető része. Be­te­kintést nyújt a kezelés és önmenedzselés sikerességébe, az anyagcsere-folyamatok alakulásába, lehetővé teszi a jelentős vércukor-ingadozások korai felismerését és ke­zelését. A tanulmány célja, hogy felmérje a 2-es típusú cukorbetegek vércukor-önellenőrzési szokásait, valamint körükben a hypo- és hyperglykaemia gyakoriságát, felismerését és kezelését. A keresztmetszeti vizsgálatot 2018-ban végeztük a Szabadkai Egész­ség­házban. A kutatásba 2-es típusú cukorbeteg­séggel diagnosztizált 107 beteget vontunk be. Az adatokat interjú és adaptált kérdőív segítségével gyűjtöttük a rendszeres orvosi ellenőrzések során, valamint kapilláris-vérmintából vércukormérővel meghatároztuk az éhomi vércukorszintet. Az adatok elemzéséhez IBM-SPSS 20.0 szoftvert és leíró statisztikai módszert alkalmaztunk. A minta átlagéletkora 63,7 ± 7,7 év volt. Kétharmaduk csak időnként végzett önellenőrzést, főleg a reggeli étkezés előtt. Jelentős többségük sosem ismeri fel a vércukorkilengést (65%-ban a hyperglykaemiát, és 51%-ban a hypogly­kaemiát). Viszont a vizsgálatot megelőző hónapban a minta 81%-ában fordult elő hyper-, 31%-ában pedig hypoglykaemiás epizód. A betegek 12%-a nem tesz semmit sem ilyen esetekben. Célszerű minden ellen­őrzés során újra és újra hangsúlyozni az önellenőrzés fontosságát és módját. A vizsgálatban feltárt hiányosságok útmutatást ad­nak ahhoz, hogy mit hangsúlyozzunk fo­kozottabban a betegek kezelésében.

Bevezetés - Az orvos-beteg kapcsolat mindig is az ellátás nélkülözhetetlen részét képezte, azonban az infokommunikációs technológiák egészségügyi integrációjával párhuzamosan átalakul az orvos-beteg kommunikáció. Így e tanulmány célja, hogy megvizsgálja milyen hatást gyakorol a telemedicina erre a kapcsolatra. Módszerek - A kutatás során kvalitatív módszer alkalmazása történt, melynek eredményeként összesen 58 félig strukturált interjú (45 férfi, 13 nő) készült el telemedicinában jártas orvosokkal. Az interjúpartnerek többsége radiológusok, háziorvosok és belgyógyászok közül került ki. Az interjúk kérdései arra vonatkoztak, hogy mi jellemzi az orvos-beteg kapcsolatot a távellátásban. Eredmények - Az interjúk eredményei arra engednek következtetni, hogy a teleradiológiában az orvos-beteg kapcsolat szinte megszűnik és elszemélytelenedik. Ennek következtében problémát jelenthet a sokszor hiányos klinikai információ a betegről. A távfelügyelet másfelől viszont egy minőségi változást hozhat az orvos-beteg kommunikációban. A beteggel való távoli kapcsolattartáson, a betegelégedettségen és a biztonság érzésén keresztül to­vább erősödhet az orvos-beteg kapcsolat. Következtetések - A szakirodalmi forrásokkal összhangban - a kutatás eredmé­nyei alapján - nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a telemedicina csak pozitív, vagy csupán negatív irányban befolyásolná az orvos-beteg kommunikációt. A távgyógyászat egyes területein redukálódik (lásd távleletezés) ez a kapcsolat, más területeken viszont akár tovább is erősödhet (lásd távfelügyelet).

A mindenki számára elérhető korszerű invazív szívinfarktus-ellátás ellenére, a jó korai eredményekkel szemben, a hazai infarktusos betegek halálozása hosszú távon jelentősen meghaladja a hasonló ellátásban részesülő európai betegekét. Ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen, szükséges az ide vezető okok részletes elemzése, feltárása. A hazai heveny szívinfarktusos betegek adatainak elemzésével megállapítottuk, hogy a betegek rövid és hosszú távon bekövetkező halálozását milyen tényezők befolyásolják. Az elemzés a 2003-tól napjainkig tartó időszakot öleli fel több regiszter adatainak vizsgálatával (Semmelweis Egyetem, Vá­rosmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika VMAJOR I. és VMAJOR II. regiszter, Eu­ró­pai Kardiológiai Társaság Stent for Life I. és II. programja, a Közép-magyarországi In­fark­tusellátás ÁNTSZ-regisztere, a Buda­pest Modell adatbázisa). A részletes elemzések alapján megállapítható, hogy ST-elevációs infarktus (STEMI) esetében a primer percutan coronariaintervenció aránya európai szintű, az ST-elevációval nem járó akut coronaria szindrómás (NSTEMI) betegek invazív ellátása a szükséges arány alatt van. A hazai ST-elevációs myocardialis infarktusos betegek úgynevezett hezitációs ideje a környező országokénál lényegesen hosszabb, a hazai infarktusos populáció általános cardiovascularis rizikója a GRACE regiszter átlagánál szignifikáns mértékben magasabb. Elemzéseink és eredményeink alapján komplex, szakmapolitikai döntéseket is befolyásoló stratégiai terv dolgozható ki a korszerű ellátásban részesülő infarktusos betegek késői halálozásának csökkentése céljából.