Az elôrehaladott Parkinson-kórban szen­vedô betegek nagy részét speciális mozgás­zavar­köz­pon­tokban kezelik. Jelenleg nincs egyértelmû konszenzus a Parkinson-kór stádiumainak meghatározására; az elôrehaladott stádiumban levô Parkinson-kóros betegek csoportja, a betegirányítás folyamata, és az elôrehaladott Parkinson-kór jellemzésére használt klinikai vonások nin­csenek megfelelôen körülhatárolva. Ennek a megfigye­lésen alapuló vizsgálatnak az elsôdleges célja a részt vevô mozgászavarközpontokban dolgozó orvosok megítélése szerint elôrehaladott Parkinson-kórban szenvedô betegek csoportjának tanulmányozása volt. Jelen közleményben a magyar betegek adatai kerülnek elemzésre. A keresztmetszeti, beavatkozással nem járó, több országra és centrumra kiterjedô vizsgálatban 18 or­szág vett részt. A betegek adatait egyetlen beteg­találkozó alkalmával gyûjtötték. A Parkinson-kór aktuális státuszát az Egységesített Parkinson-kór Pontozó Skála (UPDRS) II., III., IV. és V. (módosított Hoehn–Yahr-skála) részeivel mér­tük fel. A nem motoros tüneteket a Nem motoros Tünetek Skálával (NMSS) értékelték, az életminôséget pedig a nyolc­kérdéses Parkinson-kór Életminôségi Kérdôívvel (PDQ-8). A Parkinson-kór elôrehaladott/nem elôrehaladott stádiumba történô besorolása egyrészt az orvos értéke­lése, másrészt a Delphi módszerrel kialakított kérdéssor felhasználásával történt. Összesen 2627, Parkinson-kórban szen­vedô beteg adata került dokumentálásra 126 vizsgálóhelyen. Magyarországon négy mozgászavarközpontban 100 beteg bevonására került sor, akiknek 50%-a volt elôreha­ladott stádiumú az orvos megítélése szerint. Az elôrehala­dott Parkinson-kóros betegek pontszámai lényegesen jelentôsebb károsodást mutattak, mint a nem elôrehala­dott stádiumú betegek pontszámai: UPDRS II (14,1 vs. 9,2), UPDRS IV Q32 (1,1 vs. 0,0) és Q39 (1,1 vs. 0,5), UPDRS V (2,8 vs. 2,0) és PDQ-8 (29,1 vs. 18,9). A magyar mozgászavarközpontok orvosai a Parkinson-kóros betegek felét értékelték elôrehaladott stádiumúnak, rosszabb motoros és nem motoros tünetekkel és rosszabb életminôséggel, mint a nem elôrehaladott stádiumú betegek esetében. Annak ellenére, hogy alkalmasnak találták eszközös kezelésre, ezen betegeknek a 25%-ánál nem indult el az.

A sclerosis multiplex leggyakrabban fogamzó­képes korú nôket érint, így a családtervezés kiemelkedôen fontos kérdés ebben a betegségben. Napjainkra egyértelmûen bebizonyosodott, hogy a terhesség nem rontja a relapszáló-remittáló sclerosis multiplex hosszú távú prognózisát, ennek ellenére sok beteg még manapság is bizonytalan a gyermekvállalást illetôen. A kérdést bonyolítja, hogy az egyre növekvô számú beteg­ségmódosító terápia terhességre gyakorolt hatásával nin­csenek eléggé tisztában a betegek, és sokszor az orvosok sem. Még kevésbé tisztázottak és ismertek a szoptatással kapcsolatos kérdések. A betegek ezekrôl a témákról elsôsorban gondozó neurológusukkal konzultálnak. A neu­ro­ló­gus feladata a fogamzásgátlással, terhességgel, asszisz­tált reprodukcióval, szüléssel, szoptatással, betegségmódosító kezelésekkel járó kockázatokat és elônyöket reá­lisan értékelni, a beteget ezekrôl tájékoztatni, majd a b­e­teggel közösen a családtervezési tervekkel összhangban a megfelelô betegségmódosító gyógyszert megválasztani. A jelen közlemény célja a klinikusok eligazodását segíteni ezekben a kérdésekben.A releváns szakirodalom áttekintése alapján, a nemzetközi irányelvekkel összhangban a közleményben áttekintjük a fogantatás, terhesség és szoptatás témakörét, különös tekintettel a törzskönyvezett betegségmódosító terápiák terhesség és szoptatás alatti alkalmazhatóságára.

A nemzetközileg mintaértékű egészségügyi szolgáltató modellek többé-kevésbé harmonikus megoldásokat találtak a szociális és az üzleti alapú ellátás viszonyának rendezésére. A magyar egészségpolitika mind a mai napig képtelen volt ennek a feladatnak a megoldására. Külső kényszerektől mentesen, az 1989-es rendszerváltozás óta eltelt évtizedek alatt, szabadon rendelkeztünk minden eszközzel és megoldással, így a jelenlegi állapotaink miatt csakis a mindenkori egészségpolitikai döntéseket tehetjük felelőssé. Ráadásul, külföldről nézve a hazai korrupció egyik fajsúlyos tétele az orvosok és betegek között évenként 50-100 milliárd forintra becsülhető illegális üzletelés a közfinanszírozott ellátásban. Ter­mé­sze­tesen nagyon fontos a diszfunkcionális részjelenségek feltárása, és minden egyeztetés a partikuláris érdekcsoportok képviselőivel, de ezekből nem származnak rend­szerszintű megoldások. Harminc év siker­te­­lenség után legcélszerűbb volna egy bi­zo­nyítottan működőképes, hagyomá­nyaink­hoz legközelebb álló modellt át­venni, és a tűréshatárok között átalakítani hazai viszonyaink rendezésére.

A cardiovascularis betegségek változatlanul a vezető halálokok közé tartoznak a fejlődő országokban. A cardiovascularis betegségek hátterében húzódó atherosclerosis már akár gyermekkorban megkezdődhet, és aztán lappangva, tünetmentesen fejlődik ki évek, évtizedek alatt. A cardiovascularis prevenció egy összehangolt tevékenység, amely populációs és/vagy egyéni szinten is folyik. A tradicionális cardiovascularis szűrés az emelkedett koleszterin vagy magas vérnyomás, illetve egyéb kockázati tényezők ko-rai felismerése az egészséges, tünetmentes populációban. A klinikai rizikóbecslés lé-nyege a magas cardiovascularis kockázatú egyének felismerése, akiknél intenzív prevenciós stratégia szükséges. A megfelelő cardiovascularis szűréshez és rizikómeghatározáshoz szükséges, hogy a lakossággal leginkább találkozó háziorvosok és az egészségesnek tartott, aktív dolgozókkal találkozó foglalkozás-egészségügyi orvosok minden orvos-beteg találkozót felhasználva elvégezzék a rizikóstratifikációt. Ehhez az orvosok és nővérek prevenciós szemléletű oktatása lenne szükséges, hi-szen a kiszűrt egyének edukációja is alapvető a cardiovascularis mortalitás csökkentésében.

Háttér – A kiégés prevalenciájának meghatározására a humán szolgáltatószektorban dolgozók körében egyre gyakrabban használják az Oldenburg Kiégés Kérdôív két változatát, melyek a mérvadó Maslach Kiégés Kérdôív tartalmi és elméleti korlátait hivatottak áthidalni. Magyar­országon nincsenek adataink sem a Mini-Oldenburg Kiégés Kérdôív, sem az Oldenburg Kiégés Kérdôív strukturális validitásáról. Cél – Az Oldenburg Kiégés Kérdôív és a Mini-Olden­burg Kiégés Kérdôív strukturális validálásának tesztelése ma­gyar mintán. Módszer – Keresztmetszeti felmérésekben 564 fô vett részt (196 egészségügyi dolgozó, 104 ápoló és 264 klinikai orvos). A mérôeszközök konstruktumvaliditásának vizsgálatára megerôsítô faktorelemzést, reliabilitásának vizsgálatára pedig belsôkonzisztencia-elemzést (Cronbach-α) használtunk. Eredmények – A Mini-Oldenburg Kiégés Kérdôív és az Oldenburg Kiégés Kérdôív rövidített változatának struktú­rája megerôsítette az eredeti kétdimenziós struktúrát (kimerülés, kiábrándultság). A Cronbach-α mutató alá­támasztotta a mérôeszközök megbízhatóságát. Kiégés a résztvevôk jelentôs részét jellemezte mindegyik rész­min­tában. A kimerülés dimenzióba tartozó vizsgálati személyek prevalenciája minden mintarészben 54,5% felett volt, valamint különösen magas volt a kiábrándultság dimen­zió­ban magas pontszámot elért orvosok aránya (92%). Következtetések – Eredményeink elsôsorban a Mini-Olden­burg Kiégés Kérdôív magyar változatának validitását és reliabilitását támasztják alá a kiégés mérésében klinikai orvosok és egészségügyi szakdolgozók körében.