A korábban elindított sorozatunk a Budapest nagyvárossá válásával párhuzamosan kiépülő közegészségügy intézményei közül a legfontosabbnak, a közkórházak kialakulásának ered a nyomába, elsősorban kultúrtörténeti szempontból. Aktualitását az adja, hogy a 21. század követelményeinek megfelelő egészségügyi hálózat tervezett kialakítása során ezek a jórészt a 19. század végén, illetve a 20. század első évtizedeiben emelt épületek részben eltűnnek, részben alapvetően átalakulnak. Telepítésük idején az angol eredetű pavilonos rendszer számított korszerűnek, akkor elsősorban gyógyászati megfontolásból. Az, hogy a parkos, barátságos környezet sokat javít a betegek közérzetén, és így alapvetően befolyásolja a gyógyulás folyamatát, a következő évszázad felismerése volt, és bár ma az orvosi gyakorlat a centralizált intézmények működtetését követeli meg, az ezeket tervező építészek tisztában vannak azzal, hogy „gyógyító gyárak” helyett humán emberi környezet kialakítása a feladat. A 20. század a mindent megújítani akaró modernitás jegyében telt, és jogos volt a törekvés a gyorsan átalakuló életformának megfelelő környezet kialakítására. A 21. század egyre erősödő vonzódása a történeti kultúra és építészet hagyatéka felé jelzi, hogy felismertük, nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Igyekszünk a múlt értékeit átmenteni, szellemi és anyagi mivoltukban egyaránt. A két évszázaddal ezelőtt alapított kórházaink történetét bemutató sorozat Lugosi Lugo László fotó-művész képei, és Zöldi Anna építész-újságíró szövegei révén ennek a „virtuális értékmentésnek” a darabjai.

17. századi helyzetkép: „…eb a török, kutya német és ezek ketten megemésztenek bennünket” – írta egyik levelében Bethlen Miklós (1642–1716) Teleki Mihálynak (1634–1690) 1677-ben. Ez a fél mondat röviden és kifejezően jellemzi azt az áldatlan állapotot, ami Magyar­országon a három részre tagolt ország korában uralkodott. A lakosság körében igen nagy volt az ínség minden tekintetben, hanyatlás jellemezte a kultúrát, a tudományokat, elvétve lehetett csak orvost, patikust találni.

Orosz Éva, a hazai egészség-gazdaságtan ki­emelkedő alakja, jelenleg az ELTE professzor emeritusa, vezette az OECD-nél az úgy­nevezett nemzeti egészségügyi számlák jelenlegi verziójának (SHA2011) kidolgozását, amelyet a nagy nemzetközi szervezetek (például EU, OECD, WHO) azóta is standard módon használnak az egészségügy makrogazdasági összefüggéseinek bemutatására. Ez év tavaszán az MTA Elnöki Bizottság az Egészségügyért aktuális ta­nács­kozása keretében döbbenetes előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián, amelyben részletesen bemutatta, hogyan alakult az el­múlt évtizedekben a hazai egészségügy részesedése a költségvetésből és a GDP-ből nemzetközi összehasonlításban, és ez milyen összefüggésben lehet a legkeményebb output-mutatóval, a halálozással.

Nyár végi összevont számunk után teljes for­dulatszámra kapcsolt Szerkesz­tő­sé­günk (mely amúgy sem pihent a hosszú, forró nyár során), és igyekeztünk egy igazán sokszínű, a szakmai tartalmak mellett az egészségpolitikával és a kultúrával is foglalkozó ősz eleji lapszámot letenni Önök elé – mert úgy hisszük, Önök, kedves Olvasóink, ilyennek szokták meg és ilyennek szeretik a LAM-ot.

A glargin inzulin és a lixiszenatid (iGlarLixi) fix arányú kombinációjának hatásosságát számos klinikai vizsgálat igazolta 2-es típusú diabetes mellitusban (T2DM) szenvedő betegekben. A jelen vizsgálat célja az volt, hogy folyamatos szö­veti vércukor-monitorozási (CGM-) ada­tokkal igazolja az iGlarLixi-kezelés hatásosságát a vércukorháztartás javításában olyan betegek körében, akik bázisinzulinnal nem voltak megfelelően beállítva.