Az európai és hazai orvoslás és képviselői óriási változáson mentek keresztül a 16- 19. század folyamán. Az orvoslás sokszínű piaca a 18. századtól kezdve jelentősen átalakult. A felvilágosult abszolutizmusnak a köz, az állampolgárok egészségét szem előtt tartó intézkedései indították el a modern orvosképzést és az orvosi professzionalizációt eredményező folyamatokat. Ennek során az orvoslás bizonyos képvise­lőit kiemelték a kézművesek, népi gyógyászok sorából (sebészek, gyógyszerészek, bá­bák, állatorvosok), másokat viszont ki­szorítottak (olejkárok). A felülről jövő kezdeményezést a reformkorban az orvosok, sebészek „öntudatra ébredése” követte, s megjelentek az önszerveződés első formái, igény a szakmai továbbképzésre, diszkusszióra az új folyóiratokon, egyesületeken, gyűléseken keresztül. A korszak legnagyobb kérdése a középkorból örökölt, ám a sebészet és a medicina új vívmányainak köszönhetően idejétmúlttá vált orvosdoktori és sebészmesteri kettős képzés megszüntetése, egyesítése volt, ami 1872-ben valósult meg, a doctor medicinae universalis cím bevezetésével. A modern orvosi hivatás kialakulásához hozzájárult az 1876. évi XIV. tc., azaz a közegészségügyi törvény, valamint az orvosok önálló érdekvédelmi szervezetei, az 1897-ben alakult Buda­pes­ti, valamint Vidéki Orvosszövetségek.

A haldoklás Noyes és Clancy-féle szerepelméleti megközelítésére a hazai szakirodalom csekély figyelmet fordít. Tanulmá­nyomban bemutatom e felfogást, kifejtem kritikáját, majd felvázolom egy megreformált haldoklószerep-koncepció alapjait. Az optimális és kívánatos haldoklószerep ugyanis nem periferizálja és tárgyiasítja, de az e szerep vonzásában radikálisan átstrukturálódó családi viszony- és szereprendszer központjába helyezi a haldoklót. E centrális pozíció révén a haldokló személye valódi érték marad. Normálszerepeinek progresszív elvesztésével végbemenő kiilleszkedésével („a haldoklók elmagányosodása”) párhuzamosan megindulhat a haldoklói reintegráció. A halál így társas jelenséggé válhat. A centrális haldoklószereppel kapcsolatos fejtegetéseket heterofenomenológiai jel­legű, második személyű pozícióból történő esetismertetéssel illusztrálom. A szükséges társadalmi szerepkompetenciák fejlesztése, de legalábbis a tanatológiai ismeretek köztudatba emelése: a centrális és autonóm haldoklószerep promotálása révén a halál elkerülendő, társadalmilag dezintegráló tabuból a közösséget a haldokló elhunytával is erősítő jelenséggé válhat.

A tanulmány felhívja a figyelmet a zenei eszközök gyermekek gyógyítása során történő, különböző alkalmazási lehetőségeire. Főbb orvosi adatbázisokban (PubMed, Web of Science, Medline) végzett kereséseket követően olyan szakirodalmakat sikerült felfedezni és harmonizálni, melyek szerint a megfelelő szakember által, terápiás körülmények között alkalmazott, alapvetően zenei eszközökkel végzett terápia alkalmazható számos gyógyászati területen. Ezek között szerepel a gyógykezelésekkel, illetve hospitalizációs körülményekkel kapcsolatos stresszcsökkentés, beszédzavarok kezelése, autista gyermekek kommunikációs és szociális képességeinek előmozdítása, látássérültek és hallássérül­tek képességjavítása, műtéti anesztézia se­gítése, agysérültek képesség-visszanyerésének serkentése, fogyatékossággal élő gyermekek képességfejlesztése egyaránt, csakúgy, mint a beteg gyermekek, szüleik, valamint gyógyító személyzet között harmonikusabb kapcsolat kialakításának elősegítése.

Az elmúlt évtized katasztrófái, krízishelyzetei során történt beavatkozások tapasztalatai azt bizonyították, hogy a hivatásos állami erők mellett szükség van a speciálisan felszerelt és mentálisan is felkészített önkéntes és hivatásos mentőcsoportokra. A jelen cikk célja, hogy bemutassa, milyen fontossággal bír a segítő személyek pszichés felkészítése és milyen veszélyekkel jár ennek elmaradása egy beavatkozás során. A cikkben feldolgozásra kerül a Zala Kü­lönleges Mentők ilyen irányú felkészítése és az eredmények is ismertetésre kerülnek. A szerzők az adott témákban felhalmozódott sok éves tapasztalatukat és releváns szakirodalmi adatokat felhasználva készítették el a vizsgálataikat a mentőcsapat tagjainak stresszterhelésével és a lehetséges felkészítő stratégiával kapcsolatban.

A szorongó beteg azonosítása nem mindig könnyű feladat. Diagnosztizálása csupán azon esetben egyszerű, amennyiben a szorongásnak markáns külső (szomatikus és pszichés) jelei vannak jelen, avagy a beteg maga panaszkodik rá. A szorongás önmagában nem patológiás tünet, amennyiben erőssége vagy időtartama nem túlzott. A szorongásos reakció nagy egyéni változatosságot mutat, patológiásnak akkor tekintendő, ha inadekvát, irreleváns, és nincs összhangban az aktuális szituációval. Epidemiológiai adatok szerint a családorvosi praxis betegeinek egyharmada szenved szorongásos megbetegedésben, azonban mivel gyakorta a testi tünetek állnak előtérben, a betegek nagyszámú orvosi vizsgálaton esnek át. Fontos hangsúlyozni az orvosi kivizsgálás fontosságát egy esetlegesen fennálló testi betegség kizárása érdekében. A DSM-5 diagnosztikus kategóriái-nak használata kiváló segítség a helyes diagnózis felállítására. A szorongás kardiológiai megbetegedések és a diabetes mellitus rizikófaktora is. A szorongásos megbetegedések prevalenciája 12,6-17,2%. A szorongásos megbetegedések jól menedzs-elhető, ám komplex terápiát igénylő kórképek: benzodiazepinek, antidepresszívumok, hipnotikumok, valamint pszichoterápia alkalmazása jön szóba. Mivel depresszió és alvászavar gyakran együtt jár vele, így ezek együttes gyógykezelése a helyénvaló.