A szisztolés diszfunkcióval járó krónikus szívelégtelenség optimális gyógyszeres kezeléséhez a standard diuretikus és neurohormonális antagonista kezelés mellett szükség lehet a direkt értágító dihidralazin és nitrát kombinációjának, valamint a digitálisz alkalmazására is. Hidralazin/dihidralazin és nitrát adását abban az esetben javasolják, ha az angiotenzinkonvertázgátló vagy angiotenzinreceptor-blokkoló gyógyszerek nem alkalmazhatók. Fontos, hogy ilyenkor béta-receptor-blokkoló kezelésben is részesüljön a beteg. Nem szűnő vagy fokozódó panaszok esetén a standard gyógyszeres kezelést ezzel a gyógyszer-kombinációval érdemes kiegészíteni. Hasonló esetben jön szóba a digitáliszkészítmények, legtöbbször a digoxin adása is. Különösen magas kamrafrekvenciával járó pitvarfibrillációban lehet előnyös a szer hatása. A kedvező túlélési eredmény érdekében a digoxin adagja ne haladja meg a napi 0,125 mg-ot! A kis test- és izomtömeg, a szignifikánsan csökkent veseműködés miatt a dózist tovább kell csökkenteni. A vesefunkció nagyfokú beszűkülése esetén digoxin helyett digitoxin adható.

A diuretikumok a krónikus szívelégtelenség kezelésének egyik bázisát jelentik. Bár a kacsdiuretikumok és a thiazid diuretikumok vonatkozásában nem rendelkezünk nagy, randomizált, placebokontrollált, multicentrikus vizsgálatokból származó, kedvező mortalitási adatokkal, e gyógyszerek jelentősége vitathatatlan a folyadékretenció megszüntetésében és a szívelégtelenség tüneteinek csökkentésében. A diuretikumok szívelégtelenségben használt harmadik nagy csoportját az aldoszteronantagonisták képezik. Szignifikáns mortalitás- és morbiditáscsökkentő hatásukat a RALES és az EPHESUS tanulmányok bizonyították. Jelen közlemény áttekinti a különböző diuretikumok hatását, mellékhatását, a diuretikumkezelés indikációit, valamint a hatékony alkalmazás feltételeit. Bemutatja a diuretikus kezelés új lehetőségeit, az adenozinreceptor- blokkolókat, a vazopresszinantagonistákat, az atrialis natriureticus peptid analógokat és az ultrafiltrációt.

Az utóbbi évtizedben a szívelégtelenség terápiás kezelése jelentős szemléletváltozáson ment át. 1980 után a fizikai tréning kedvező hatásait és biztonságosságát közölték. A krónikus szívelégtelenségben szenvedőknél az edzés nem elsősorban a bal kamra teljesítményét javítja, hanem a perifériás keringésben okoz kedvező élettani változásokat. A stabil NYHA II-III. stádiumú betegek rendszeres tréningje fejleszti a terhelési toleranciát, javítja a légzésfunkciót, mérsékli a túlaktivált szimpatikus idegi tónust. Kedvezően befolyásolja a vázizomzat biokémiai folyamatait. A terhelés időtartama, intenzitása és gyakorisága individuálisan megszabott, és változik a beteg klinikai állapotával. Ajánlott intenzitás a csúcsoxigénfelhasználás 60-70%-a. A terhelés gyakorisága a beteg klinikai állapotától függ, és a krónikus szívelégtelenség statustól függően növelhető heti három-hat alkalomra, az edzés időtartama 30-60 perc között változhat. A fizikai tréning előtt, alatt és után a betegnek az állapotát rendszeresen kontrollálni kell a biztonság érdekében. A kardiológiai rehabilitáció csak teammunkában végezhető, amelynek vezetője az orvos, de a gyógytornásznak, a dietetikusnak, a pszichológusnak és a szociális munkásnak a szerepe is fontos és nélkülözhetetlen a beteg optimális állapotának elérésében.

A béta-receptor-blokkolók a legtöbbet használt gyógyszerek közé tartoznak a cardiovascularis farmakoterápiában. A 90-es évek közepén elsőként választandó vérnyomáscsökkentők voltak az essentialis hypertonia kezelésében. Később, az újabb szerek megjelenésével bővült az első vonalbeli kezelésként alkalmazható gyógyszerek sora. Az elmúlt évek nagy hypertoniavizsgálatai, amelyek a konvencionális (béta-blokkoló és/ vagy diuretikum) és az újabb gyógyszeres kezelést (kalciumantagonista, angiotenzinkonvertázgátló, angiotenzinreceptor-blokkoló) hasonlították össze, egyre több kétséget ébresztettek a béta- blokkolók preventív hatásait illetően. Végül 13 tanulmány metaanalízise egyértelműen igazolta, hogy szívbetegségben nem szenvedő hypertoniások esetében a béta-blokkoló kevésbé előnyös, mint az egyéb típusú szerek. Ugyanakkor a hypertonia mellett az egyéb indikációkban (ischaemiás szívbetegség, szívelégtelenség, aritmiák) a béta-blokkolók változatlanul a terápia egyik igen fontos pillérét jelentik.

Állatkísérletes és humán experimentális adatok alapján feltételezik, hogy a reninangiotenzin- aldoszteron rendszer fontos szerepet játszik az atherosclerosis patogenezisében és progressziójában. Számos nagy, randomizált, placebokontrollált klinikai vizsgálatban kimutatták, hogy az ACE-inhibitorok csökkentik az ischaemiás események kockázatát balkamra-diszfunkciós betegeknél. Az ACE-gátlók kedvező hatása részben a vérnyomáscsökkentő hatás, részben az érrendszerre kifejtett specifikus hatás következménye. Úgy tűnik, hogy az ACE-gátlók egyedülálló cardioprotectiv és vasculoprotectiv hatásúak még olyan betegek esetében is, akik nem hypertoniásak, vagy akiknek nincsen balkamra- diszfunkciójuk. Az újabb adatok azt sugallják, hogy a legtöbb, atheroscleroticus érbetegségben szenvedő betegnél megfontolandó az ACE-gátló adása, kivéve az ACEgátló- intolerancia és -kontraindikáció eseteit. A szerző összefoglalja azokat a klinikai tanulmányokból származó adatokat, amelyek megerősítik az ACE-gátlók antiatheroscleroticus és antiischaemiás hatását.