[A hippocampalis formáció navigációban és memóriában be­töltött szerepét a 20. század második felére fokozódó érdek­lő­dés övezte, ami részben Henry G. Molaison esetére vezet­hető vissza, aki bilaterális medialis temporalis lobectomián esett át epilepsziája kezelése végett. A kezelést követően egy­ér­tel­művé vált, hogy az eltávolított entorhinalis kéreg és a hippocampus jelentős része elengedhe­tetlen a memória kiala­kí­tásában, ami számos kutatót ösztönzött e régiók további vizsgálatára. A hippocampalis „place” sejtek vagy helysejtek ké­sőbbi felfedezése vezette be számos más funkcionális sejttípus és neuronalis hálózat leírását a Papez-körben, amelyek kulcs­szerepet játszanak a memóriafolyamatokban és a tér-idő in­for­mációk kódo­lásában (sebesség, fejirány, határok, grid, ob­jektum-vektor stb.) Ezen sejttípusok mind­egyike egyedi tulaj­don­ságokkal rendelkezik, és együttesen alkotják az úgyne­ve­zett „agyi GPS-t”. E közlemény célja, hogy bemutassa a limbicus rendszerben, különösképpen a temporalis lebenyben ta­lálható sejttípusokat és neuronalis hálózatokat, melyek gyak­ran áldozatai különböző patológiai elváltozásoknak. A korai felfedezések eredményei mellett áttekintjük a leg­frissebb megfigyeléseket is, és rávilágítunk arra, hogy a hippocampalis for­máció legfőbb sejttípusai milyen szereppel bírnak a térbeli navi­gációban és a memóriafolyamatokban. Az utóbbi né­hány évtizedben számtalan új, funkcionálisan elkülöníthető sejttípust írtak le ebben a régióban, de valószínűleg továbbiak még felfedezésre várnak. Az idegrendszeri betegségek jobb megértése érdekében hasznos lehet mélyebb betekintést nyer­ni a dinamikusan bővülő idegtudományi irodalomba. A me­móriafolyamatokat és a térbeli navigációt érintő betegségek jelentős közegészségügyi terhet képvi­selnek, és öregedő társadalmunkban a helyzet folyama­tosan romlik. Ez különösen ösztönzően hat ennek az agy­területnek a pontosabb megismerésére és funkcio­nális feltérképezésére.]

A szédülés évezredek óta ismert tünet, azonban csak a 19. század úttörő vestibularis kutatóinak (Flourens, Ménière, Breuer és mások) a munkássága révén vált nyilvánvalóvá, hogy a vertigo belsőfül-károsodás miatt is kialakulhat. A kutatásban mérföldkövet jelentett a vesti­buloocularis reflexív felfedezése (Hőgyes Endre, 1884). A reflex feladata, hogy stabilizálja a retinán a fixált tárgy képét azáltal, hogy a szemeket azonos sebességgel a gyors fejmozgással ellentétes irányba forgatja. Hőgyes korszakos felfedezését Szentágothai János igazolta 1950-ben individuális labyrinthusreceptor-ingerléssel és a szemizmok aktivitásának a regisztrálásával. Az angularis vestibuloocularis reflex alacsony frekvenciájú laesiói a kalorikus reakcióval (Bárány Róbert, 1906), míg magas frekvenciájú laesiói a fejimpulzusteszttel detektálhatóak (Gabor Michael Halmagyi és Ian Stewart Curthoys, 1988).

BEVEZETÉS - Az 1-es típusú (inzulinfüggő) diabetes mellitus (1TDM) totális fázisában a napi inzulinadagot mind mennyiségileg, mind minőségileg úgy kell meghatározni, hogy hatására az elfogyasztott diéta és a beteg életvitele eredőjeként a napszakos vércukorprofil a normoglykaemiát közelítse meg. A serdülés az 1TDM-ben szenvedő ifjak számára igen megterhelő - gyakran megrázó - pszichoszomatikus állapot. Nem csak a kontrainzuláris hormonok (elsősorban a növekedési hormon) fokozott - de rapszodikus - elválasztása miatt, hanem a gyermek sajátos lelkiállapota okán is. Ezért a kontrainzuláris hatást ellensúlyozni kívánó bázisinzulin típusának és mennyiségének a helyes megválasztása ebben az életperiódusban is az optimális kezelés kulcsa. ESETISMERTETÉS - Serdülés alatt álló, 11 éves, 7,5 éve 1TDM-ben szenvedő leány bázisinzulin-igényének és anyagcsereegyensúlyának glargin inzulinnal történő optimalizálási folyamatát mutatjuk be. Az eredmény elérése érdekében mind a glargin mennyiségét, mind az adagolás napszakos időpontját változtatni kellett. KÖVETKEZTETÉSEK - Az optimális anyagcsere elérése érdekében a bázisinzulinnak mind a mennyiségét, mind a hatásgörbéjét igazítani kell és lehet az aktuális általános testi fejlettségi állapothoz. Serdülés alatt a bázisigény jelentősen meghaladhatja az általánosan elfogadott 50%-ot. A glargin inzulin adagolásának napszak szerinti változtatása lehetőséget teremt a fokozottan érvényesülő kontrainzuláris hatások aktuális ellensúlyozására.

A hormonális imprinting, majd hibás imprinting felfedezése és vizsgálata volt az első abban a kutatási sorozatban, ami a perinatalis korban elszenvedett kémiai behatások késői (felnőttkori) manifesztációjának felismeréséhez vezetett. Ma már világos, hogy igen sok, felnőttkorban jelentkező betegség, kóros állapot a perinatalis károsodás következményének tekinthető, ilyenek például a metabolikus imprinting által kiváltott obesitas és az immunrendszer kóros (hipoaktív vagy hiperaktív autoimmun) állapotai. A pe­rinatalis hormonális (kémiai) imprinting a fejlődő hormonreceptor és a célhormon első (akár egyszeri) találkozásakor jön létre és életre szólóan beállítja a receptor kötési képességét. Az egyedfejlődés kritikus periódusaiban - a perinatalis időszakon kívül az elválasztási és serdülőkorban, valamint a folyamatosan osztódó és differenciálódó sejtekben - bármikor létrejöhet hibás imprinting, melyet a fiziológiás hormon nagy mennyiségi eltérései, vagy a hormonszerű rokon molekulák jelenléte válthat ki. A hibás imprinting, ami felnőttkorban megmutatkozó betegségek, vagy arra való hajlam kialakulásához vezet, az élet folyamán megmarad és transzgenerációsan, valamint epigenetikus módon az utódgenerációkra öröklődik. Hibás perinatalis hormonális imprinting mindig is létezhetett, de előfordulása az endokrin diszruptorok ipari, kommunális, táplálkozási és me­dicinális felszaporodásával és felhasználásával hatalmas mértékben nőtt és növekszik. Mindez károsnak tűnik az endokrin-, immun- és idegrendszerre, azonban hosszú távon lehetséges pozitív hatása is az endokrin rendszer evolúciós jellegű átalakulásával. A metabolikus és immunológiai imprintingben, illetve a DOHaD-ban (Deve­lopmental Origins of Health and Disease) az elsőként felismert hormonális imprinting kö­szön vissza más-más külsőben.

Közel 100 éve, az efedrin felfedezése óta próbálkoznak az obesitas gyógyszeres kezelésével. Hosszú évtizedeken át amfetaminszármazékokat, noradrenalin- és dopaminfelszabadulást elősegítő és gátló szereket alkalmaztak. Azonban központi idegrendszeri, cardiovascularis és sympathicotoniás mellékhatásuk miatt sorban ki kellett vonni legtöbbjüket a forgalomból. A 90-es években belépő dexfenfluraminnak (Isolipan) nem voltak ilyen mellékhatásai, viszont kiderült, hogy jobbszívfél-vitiumot okozhat. Majd jött a sibutramin (Reductil), melyet 2010-ben hipertenzív és cardiovascularis mellékhatások miatt kellett visszavonni. Mindezek után étvágycsökkentő gyógyszer nélkül maradtunk. A zsírfelszívódást gátló orlistattal (Xenical 120, Alli 60 mg OTC) csak a táplálék zsírjának 30%-át lehet eltávolítani, de gastrointestinalis mellékhatásokkal. A világszerte folyó kutatások és vizsgálatok új eredménye, hogy az FDA 2012-ben engedélyezte forgalomba hozni az Amerikai Egyesült Államokban a szelektív 5-HT2/c szerotoninagonista, a telítettségérzést fokozó lorcaserint (Belviq). Sajnos Európában az EMEA 2013-ban ideiglenesen elhalasztotta azt, bizonyos mellékhatások kizárásáig. Cukorbetegek részére injekciós formában rendelkezésre áll a GLP-1-agonista exenatid és -analóg liraglutid, melyek csökkenthetik a testsúlyt is.