[A hippocampalis formáció navigációban és memóriában be­töltött szerepét a 20. század második felére fokozódó érdek­lő­dés övezte, ami részben Henry G. Molaison esetére vezet­hető vissza, aki bilaterális medialis temporalis lobectomián esett át epilepsziája kezelése végett. A kezelést követően egy­ér­tel­művé vált, hogy az eltávolított entorhinalis kéreg és a hippocampus jelentős része elengedhe­tetlen a memória kiala­kí­tásában, ami számos kutatót ösztönzött e régiók további vizsgálatára. A hippocampalis „place” sejtek vagy helysejtek ké­sőbbi felfedezése vezette be számos más funkcionális sejttípus és neuronalis hálózat leírását a Papez-körben, amelyek kulcs­szerepet játszanak a memóriafolyamatokban és a tér-idő in­for­mációk kódo­lásában (sebesség, fejirány, határok, grid, ob­jektum-vektor stb.) Ezen sejttípusok mind­egyike egyedi tulaj­don­ságokkal rendelkezik, és együttesen alkotják az úgyne­ve­zett „agyi GPS-t”. E közlemény célja, hogy bemutassa a limbicus rendszerben, különösképpen a temporalis lebenyben ta­lálható sejttípusokat és neuronalis hálózatokat, melyek gyak­ran áldozatai különböző patológiai elváltozásoknak. A korai felfedezések eredményei mellett áttekintjük a leg­frissebb megfigyeléseket is, és rávilágítunk arra, hogy a hippocampalis for­máció legfőbb sejttípusai milyen szereppel bírnak a térbeli navi­gációban és a memóriafolyamatokban. Az utóbbi né­hány évtizedben számtalan új, funkcionálisan elkülöníthető sejttípust írtak le ebben a régióban, de valószínűleg továbbiak még felfedezésre várnak. Az idegrendszeri betegségek jobb megértése érdekében hasznos lehet mélyebb betekintést nyer­ni a dinamikusan bővülő idegtudományi irodalomba. A me­móriafolyamatokat és a térbeli navigációt érintő betegségek jelentős közegészségügyi terhet képvi­selnek, és öregedő társadalmunkban a helyzet folyama­tosan romlik. Ez különösen ösztönzően hat ennek az agy­területnek a pontosabb megismerésére és funkcio­nális feltérképezésére.]

A szédülés évezredek óta ismert tünet, azonban csak a 19. század úttörő vestibularis kutatóinak (Flourens, Ménière, Breuer és mások) a munkássága révén vált nyilvánvalóvá, hogy a vertigo belsőfül-károsodás miatt is kialakulhat. A kutatásban mérföldkövet jelentett a vesti­buloocularis reflexív felfedezése (Hőgyes Endre, 1884). A reflex feladata, hogy stabilizálja a retinán a fixált tárgy képét azáltal, hogy a szemeket azonos sebességgel a gyors fejmozgással ellentétes irányba forgatja. Hőgyes korszakos felfedezését Szentágothai János igazolta 1950-ben individuális labyrinthusreceptor-ingerléssel és a szemizmok aktivitásának a regisztrálásával. Az angularis vestibuloocularis reflex alacsony frekvenciájú laesiói a kalorikus reakcióval (Bárány Róbert, 1906), míg magas frekvenciájú laesiói a fejimpulzusteszttel detektálhatóak (Gabor Michael Halmagyi és Ian Stewart Curthoys, 1988).

Közel 100 éve, az efedrin felfedezése óta próbálkoznak az obesitas gyógyszeres kezelésével. Hosszú évtizedeken át amfetaminszármazékokat, noradrenalin- és dopaminfelszabadulást elősegítő és gátló szereket alkalmaztak. Azonban központi idegrendszeri, cardiovascularis és sympathicotoniás mellékhatásuk miatt sorban ki kellett vonni legtöbbjüket a forgalomból. A 90-es években belépő dexfenfluraminnak (Isolipan) nem voltak ilyen mellékhatásai, viszont kiderült, hogy jobbszívfél-vitiumot okozhat. Majd jött a sibutramin (Reductil), melyet 2010-ben hipertenzív és cardiovascularis mellékhatások miatt kellett visszavonni. Mindezek után étvágycsökkentő gyógyszer nélkül maradtunk. A zsírfelszívódást gátló orlistattal (Xenical 120, Alli 60 mg OTC) csak a táplálék zsírjának 30%-át lehet eltávolítani, de gastrointestinalis mellékhatásokkal. A világszerte folyó kutatások és vizsgálatok új eredménye, hogy az FDA 2012-ben engedélyezte forgalomba hozni az Amerikai Egyesült Államokban a szelektív 5-HT2/c szerotoninagonista, a telítettségérzést fokozó lorcaserint (Belviq). Sajnos Európában az EMEA 2013-ban ideiglenesen elhalasztotta azt, bizonyos mellékhatások kizárásáig. Cukorbetegek részére injekciós formában rendelkezésre áll a GLP-1-agonista exenatid és -analóg liraglutid, melyek csökkenthetik a testsúlyt is.

BEVEZETÉS - Az 1-es típusú (inzulinfüggő) diabetes mellitus (1TDM) totális fázisában a napi inzulinadagot mind mennyiségileg, mind minőségileg úgy kell meghatározni, hogy hatására az elfogyasztott diéta és a beteg életvitele eredőjeként a napszakos vércukorprofil a normoglykaemiát közelítse meg. A serdülés az 1TDM-ben szenvedő ifjak számára igen megterhelő - gyakran megrázó - pszichoszomatikus állapot. Nem csak a kontrainzuláris hormonok (elsősorban a növekedési hormon) fokozott - de rapszodikus - elválasztása miatt, hanem a gyermek sajátos lelkiállapota okán is. Ezért a kontrainzuláris hatást ellensúlyozni kívánó bázisinzulin típusának és mennyiségének a helyes megválasztása ebben az életperiódusban is az optimális kezelés kulcsa. ESETISMERTETÉS - Serdülés alatt álló, 11 éves, 7,5 éve 1TDM-ben szenvedő leány bázisinzulin-igényének és anyagcsereegyensúlyának glargin inzulinnal történő optimalizálási folyamatát mutatjuk be. Az eredmény elérése érdekében mind a glargin mennyiségét, mind az adagolás napszakos időpontját változtatni kellett. KÖVETKEZTETÉSEK - Az optimális anyagcsere elérése érdekében a bázisinzulinnak mind a mennyiségét, mind a hatásgörbéjét igazítani kell és lehet az aktuális általános testi fejlettségi állapothoz. Serdülés alatt a bázisigény jelentősen meghaladhatja az általánosan elfogadott 50%-ot. A glargin inzulin adagolásának napszak szerinti változtatása lehetőséget teremt a fokozottan érvényesülő kontrainzuláris hatások aktuális ellensúlyozására.

BEVEZETÉS - A cukorbetegség jelentős betegségterhet jelent világszerte és hazánkban is. Vizsgálatunk célja az volt, hogy megbecsüljük a cukorbetegek ellátására fordított direkt egészségügyi kiadások mértékét annak érdekében, hogy jellemezni tudjuk a betegségterhet ebből a szempontból, illetve, hogy az eredmények hasznosíthatók legyenek további elemzések számára. MÓDSZEREK - Az elemzéshez az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatait használtuk. Cukorbetegként definiáltuk azokat, akik 2007 második fél évében orális antidiabetikum- (OAD) vagy inzulinreceptet váltottak ki. Az így kialakított vizsgálati populációt felosztottuk két csoportra, aszerint, hogy 2007-2008-ban részesültek-e aktív fekvőbeteg-ellátásban a cukorbetegség legfontosabb szövődményei miatt. A vizsgált szövődmények miatt fekvőbeteg-ellátásban nem részesülő csoportot tovább osztottuk háromfelé a gyógyszerhasználat jellege szerint (csak OAD, csak inzulin, OAD és inzulin). A csoportokban költségelemenként és korcsoportonként megbecsültük a 2008. évi egészségügyi kiadások átlagát, szórását és mediánját az egész csoportra, illetve az adott szolgáltatást igénybe vevőkre vonatkozóan. Ezenkívül a szövődményes csoporton belül mintákat vettünk az egyes konkrét szövődményekben szenvedők köréből, és megbecsültük a szövődményt követő első és második év kiadásait. EREDMÉNYEK - A vizsgálatba bevont 521 545 cukorbetegre jutó éves átlagos egészségügyi kiadás 335 ezer forint volt, a szövődményes betegeké 633 ezer, a szövődménymentes OAD-használóké 242 ezer, a szövődménymentes inzulinhasználóké 449 ezer Ft. A költségek 53%-át a gyógyszerek, 27%-át a fekvőbeteg-ellátás költsége tette ki. Az összes gyógyszerköltség 26%-a esett az orális antidiabetikumokra és az inzulinokra. A szövődményeket követő első évben többszörösére növekedett az aktív fekvőbeteg-ellátás és a gyógyszerek költsége. Ez utóbbi a legtöbb vizsgált szövődmény esetén az ezt követő évben is nagyjából azonos szinten maradt vagy növekedett. KÖVETKEZTETÉS - A cukorbetegek ellátása napjainkban is igen jelentős egészségügyi kiadást jelent Magyarországon, különösen a betegség szövődményeinek a kezelése. A korai halálozásban, az életminőség romlásában, a jelentős kiadásokban jelentkező betegségterhet, valamint az epidemiológiai trendeket figyelembe véve a cukorbetegség megelőzése, hatékonyabb gondozása népegészségügyi prioritás kell legyen hazánkban.