A szédülés évezredek óta ismert tünet, azonban csak a 19. század úttörő vestibularis kutatóinak (Flourens, Ménière, Breuer és mások) a munkássága révén vált nyilvánvalóvá, hogy a vertigo belsőfül-károsodás miatt is kialakulhat. A kutatásban mérföldkövet jelentett a vesti­buloocularis reflexív felfedezése (Hőgyes Endre, 1884). A reflex feladata, hogy stabilizálja a retinán a fixált tárgy képét azáltal, hogy a szemeket azonos sebességgel a gyors fejmozgással ellentétes irányba forgatja. Hőgyes korszakos felfedezését Szentágothai János igazolta 1950-ben individuális labyrinthusreceptor-ingerléssel és a szemizmok aktivitásának a regisztrálásával. Az angularis vestibuloocularis reflex alacsony frekvenciájú laesiói a kalorikus reakcióval (Bárány Róbert, 1906), míg magas frekvenciájú laesiói a fejimpulzusteszttel detektálhatóak (Gabor Michael Halmagyi és Ian Stewart Curthoys, 1988).

A női test az európai orvostudomány számára sokáig terra incognita maradt. Az egyik bibliai teremtéstörténeten, illetve arisztotelészi elméleteken alapuló nézetek alapján ugyanis a női testet Európában, egészen a 18. század végéig csupán a férfitest csökevényes változatának tekintették, működésével kapcsolatban pedig egy sor elképesztő tévhit élt az orvosi gondolkodásban. Csupán a 18-19. században kezdték a nők testét önálló entitásként vizsgálni.

Sorozatunk a Budapest nagyvárossá válásával párhuzamosan kiépülő közegészségügy intézményei közül a legfontosabbnak, a közkórházak kialakulásának ered a nyomába, elsősorban kultúrtörténeti szempontból. Aktualitását az adja, hogy a 21. század követelményeinek megfelelő egészségügyi hálózat tervezett kialakítása során ezek a jórészt a 19. század végén, illetve a 20. század első évtizedeiben emelt épületek részben eltűnnek, részben alapvetően átalakulnak. Telepítésük idején az angol eredetű pavilonos rendszer számított korszerűnek, akkor elsősorban gyógyászati megfontolásból. Az, hogy a parkos, barátságos környezet sokat javít a betegek közérzetén, és így alapvetően befolyásolja a gyógyulás folyamatát, a következő évszázad felismerése volt, és bár ma az orvosi gyakorlat a centralizált intézmények működtetését követeli meg, az ezeket tervező építészek tisztában vannak azzal, hogy „gyógyító gyárak” helyett humán emberi környezet kialakítása a feladat. A 20. század a mindent megújítani akaró modernitás jegyében telt, és jogos volt a törekvés a gyorsan átalakuló életformának megfelelő környezet kialakítására. A 21. század egyre erősödő vonzódása a történeti kultúra és építészet hagyatéka felé jelzi, hogy felismertük, nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Igyekszünk a múlt értékeit átmenteni, szellemi és anyagi mivoltukban egyaránt. A két évszázaddal ezelőtt alapított kórházaink történetét bemutató sorozat Lugosi Lugo László fotóművész képei és Zöldi Anna építész-újságíró szövegei révén ennek a „virtuális értékmentésnek” a darabjai.

A XIX. század első felében a szellemi élet kiválóságainak érdeklődési és működési köre nem mindig határolódott el a tudományok zárt kategóriái szerint. Így a szorosan vett szaktudományok művelői is elmélyülten foglalkoztak más egyéb, nem az alapképesítésüknek megfelelő tudomány kérdéseivel. Toldy (Schedel) Ferenc, a „magyar irodalomtörténet atyja”, kora egyik legnagyobb kritikusa és esztétája is például orvos volt.

A cikk a magyar ápolásügy történetének fehér foltjait dolgozza fel, levéltári kutatómunka eredményei alapján. Bemutatja a magyar ápolásügy helyzetét a 20. század első felében, amikor az ápolás és az ápolóképzés központi kérdéssé vált, és a rendi ápolás mellett megjelentek a világi ápolás szervezetei is. Bemutat több ápolói szervezetet, amelyek az ápolás tarthatatlan helyzetének megoldását tűzték ki célul, és fő törekvésük az ápolói karnak az őt önfeláldozó hivatásánál fogva megillető helyre emelése volt. Ennek eszközei közé tartozott a szakképzettség megszerzésének biztosítása, szaksajtó működtetése és az ápolói érdekvédelem. Kiemelkedő szerepet játszott ebben az 1902-ben önszerveződéssel alakult Magyarországi Betegápolók és Ápolónők Országos Egyesülete, és annak elnöke, Mihalicza József, a magyar világi ápolás történetének méltánytalanul elfeledett alakja. A cikk megemlíti a magyar ápolásügy több elhivatott alakját is, akiknek tevékenysége eredményeképpen 1933-tól a politika beavatkozásáig képviselte a magyar ápolókat ápolói szervezet az Ápolók Nemzetközi Tanácsában (ICN).