Az evészavarok a modern civilizációs betegségek közé tartoznak, az anorexia nervosa (AN) 1873 óta ismert, a bulimia nervosa (BN) pedig mindössze 1979 óta. Pszichoszomatikus zavarokról van szó, amelyek megértését a biopszichoszociális modell könnyíti: a kialakulásban szerepük van biológiai, pszichológiai és társadalmi- kulturális tényezőknek egyaránt.

A neuroimmunológiai kutatások robbanásszerű fejlődése a sclerosis multiplex kórlefolyását módosító kezelések bevezetéséhez vezetett a múlt század végén, ami maga után vonta a minél korábbi diagnózis szükségességét. A Sclerosis Multiplex Nemzetközi Diagnosztikai Munkacsoportja 2001-ben megalkotta az első demyelinisatióra gyanús klinikai tünet(ek) és az MR-, illetve egyéb paraklinikai vizsgálatok eredményeit kombináló McDonald diagnosztikus kritériumrendszert. Bevezette a multiplex fehérállományi demyelinisatiós patológiára utaló térbeli disszemináció és a krónikus gyulladást tükröző időbeli disszemináció fogalmát, amelyeken a betegség korai diagnózisa alapul. Az idők folyamán egyre precízebb rendszer fejlesztésére törekedve 2005-ben, 2010-ben módosításokat végeztek, hogy iránymutatást nyújtsanak a mindennapi gyakorlatban és kutatásokban. Az elmúlt évek során szerzett bizonyítékok alapján az utolsó módosítást 2017-ben végezték, törekedve a hibás diagnózis elkerülésére. A 2017-es McDonald-kritériumok továbbra is elsősorban azoknál a betegeknél érvényesek, akiknél típusos klinikailag izolált szindróma áll fenn. Az összefoglalóban részletezzük a központi idegrendszeren belüli laesiók időbeli és térbeli terjedésének bizonyítási feltételeit, a liquorban kimutatható oligoclonalis gammopathia diagnosztikus jelentőségét, szem előtt tartva, hogy a kórképnek nem lehet jobb magyarázata. A jövőben a kritériumok változatos populációkon belüli validálása szükséges, további kutatás szolgáltathat bizonyítékot a látóideg-károsodás, kiváltott válaszok, optikai koherencia tomográfia, fejlett képalkotó eljárások, szérummarkerek beépítésének szükségességéről a diagnosztikus kritériumokba.

[A hippocampalis formáció navigációban és memóriában be­töltött szerepét a 20. század második felére fokozódó érdek­lő­dés övezte, ami részben Henry G. Molaison esetére vezet­hető vissza, aki bilaterális medialis temporalis lobectomián esett át epilepsziája kezelése végett. A kezelést követően egy­ér­tel­művé vált, hogy az eltávolított entorhinalis kéreg és a hippocampus jelentős része elengedhe­tetlen a memória kiala­kí­tásában, ami számos kutatót ösztönzött e régiók további vizsgálatára. A hippocampalis „place” sejtek vagy helysejtek ké­sőbbi felfedezése vezette be számos más funkcionális sejttípus és neuronalis hálózat leírását a Papez-körben, amelyek kulcs­szerepet játszanak a memóriafolyamatokban és a tér-idő in­for­mációk kódo­lásában (sebesség, fejirány, határok, grid, ob­jektum-vektor stb.) Ezen sejttípusok mind­egyike egyedi tulaj­don­ságokkal rendelkezik, és együttesen alkotják az úgyne­ve­zett „agyi GPS-t”. E közlemény célja, hogy bemutassa a limbicus rendszerben, különösképpen a temporalis lebenyben ta­lálható sejttípusokat és neuronalis hálózatokat, melyek gyak­ran áldozatai különböző patológiai elváltozásoknak. A korai felfedezések eredményei mellett áttekintjük a leg­frissebb megfigyeléseket is, és rávilágítunk arra, hogy a hippocampalis for­máció legfőbb sejttípusai milyen szereppel bírnak a térbeli navi­gációban és a memóriafolyamatokban. Az utóbbi né­hány évtizedben számtalan új, funkcionálisan elkülöníthető sejttípust írtak le ebben a régióban, de valószínűleg továbbiak még felfedezésre várnak. Az idegrendszeri betegségek jobb megértése érdekében hasznos lehet mélyebb betekintést nyer­ni a dinamikusan bővülő idegtudományi irodalomba. A me­móriafolyamatokat és a térbeli navigációt érintő betegségek jelentős közegészségügyi terhet képvi­selnek, és öregedő társadalmunkban a helyzet folyama­tosan romlik. Ez különösen ösztönzően hat ennek az agy­területnek a pontosabb megismerésére és funkcio­nális feltérképezésére.]

A 21. század embere naponta több képpel találkozik, mint amennyit egy 19. századi átlagember egész életé­ben látott, és ez a szám az elmúlt két-három évtizedben exponenciálisan nőtt. A képalkotó eljárások segítségével láthatatlan világokba jutunk el, az űr távoli pontjaitól az emberi test mélyéig. A vizuális boom korszakában mégis fontos felhívni a figyelmet arra, hogy nem anyanyelvünk a képek nyelve, akkor sem, ha reggeltől estig fotók és videók ömlenek ránk. Fuchs Lehellel beszélgettünk, aki fotográfusi és operatőri pályafutása mellett a hazai vizuális oktatás egyik úttörője is: a Szellemkép Szabadiskola alapítója, amely már harmadik évtizede nyitja fel a fényképezéssel ismerkedők szemét arra, hogy a képalkotás az önismeret és a világ megismerésének az útja.

[A 19. század második felében számos teória látott napvilágot a cselekvések megértését, az imitatív tanulási folyamatokat és a nyelv kifejlődésében szerepet játszó mechanizmusokat illetően. Ezen kérdésfelvetések új lendületet kaptak az úgynevezett „tükörneuronok” felfedezésével. Rizzolatti munkássága nagy tudóscsoportokat mozgatott meg, akik egy új és addig felfedezetlen területen kereshették a magyarázatot arra, hogyan is észleljük és értjük meg mások cselekedeteit és a mögöttük rejlő szándékot, hogyan tanuljuk meg az életben maradáshoz szükséges mozdulatokat imitáción keresztül, és hogy milyen mechanizmusok segíthettek bennünket a nyelv mint egyedi emberi tulajdonság kialakulásához. Számos tanulmány foglalkozott ezekkel a kérdésekkel az évek során, melyek információt gyűjtöttek magukról a tükörneuronokról, a tükörneuron-rendszer működésében részt vevő agyi régiókról és azok szerepeiről a már említett mechanizmusokban, továbbá diszfunkciójuk következményeiről az emberi életfolyamatokra vonatkozóan. Ebben a rövid tanulmányban összegyűjtjük a legfontosabb elméleteket és felfedezéseket, amelyek bizonyítják a tökörneuron-rendszer létezését és annak emberi életben és néhány betegségben betöltött szerepét.]