Ideggyógyászati Szemle

Protein biomarkerek szerepe a koponyasérülés kísérletes modelljeiben és a klinikumban

LÜCKL János, FARKAS Orsolya, PÁL József, KÖVESDI Erzsébet, CZEITER Endre, SZELLÁR Dóra, DÓCZI Tamás, KOMOLY Sámuel, BÜKI András

2007. JÚLIUS 30.

Ideggyógyászati Szemle - 2007;60(07-08)

Összefoglaló közlemény

Ma Magyarországon a 40 évesnél fiatalabbak körében a baleset következtében kialakuló agysérülés a vezető halálok, mortalitása a fejlett országokhoz mért kétszerese. Becslések szerint ez a súlyos szocioökonomikus következményekkel járó betegség 2020-ra a harmadik vezető halálokká válhat világszerte. A kórkép epidemiológiai jelentősége ellenére a kóreredetéről, lefolyásáról szerzett ismereteink alapján eddig kidolgozott kísérletes terápiás eljárások klinikai bevezetésre alkalmatlannak bizonyultak: az elmúlt évtizedekben sorra kudarcot vallottak az eddigi mintegy ötven, klinikai vizsgálatban a primer, súlyos koponya-agy sérülés és a patobiológiai folyamatok progressziójában bizonyítottan szerepet játszó, agyi hypoperfusióval- hypoxiával jellemezhető másodlagos károsodás gátlásában kísérletes körülmények között ígéretesnek tűnő vegyületek. A sorozatos sikertelenség egyik fő oka, hogy a terápia hatékonyságának megítélésére eddig alkalmazott paraméterek nem kellően érzékenyek. Mindez felkeltette az érdeklődést olyan, az agysérülés kiváltotta kórfolyamatokhoz specifikusan kapcsolódó biomarkerek iránt, amelyek megfelelő végpontként szolgálhatnak mind az állatkísérletes modellekben, mind a humán vizsgálatokban, illetve a mindennapi életben, s a betegágy mellett is jól hasznosíthatóak. Ebben az összefoglaló tanulmányban azokat a potenciális biomarkereket tekintettük át, amelyek klinikai alkalmazásától a jövőben a terápia hatékonyságának monitorozását, a prognózis pontosabb megítélését, s így racionálisabban kontrollált, vélhetően a klinikai gyakorlatban alkalmazható gyógyszerek bevezetéséhez vezető vizsgálatok lefolytatását várhatjuk.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Ideggyógyászati Szemle

A vinpocetin agyi véráramlásra és kognitív funkciókra gyakorolt hatásának vizsgálata

VALIKOVICS Attila

Bevezetés - A vinpocetin évtizedek óta széles körben használt szer az ischaemiás cerebrovascularis betegségek és a vascularis típusú dementiák kezelésében. Egyes dementiatípusok létrejöttében fontos szerepet játszik a krónikus agyi hipoperfúzió. A vinpocetin komplex hatásmechanizmus révén jelentős szerepet tölt be a krónikus agyi hipoperfúzió javításában. A praedementia állapotnak tekinthető enyhe kognitív zavar tünetei hasonlóak a dementia tüneteihez, de enyhébbek. Célkitűzés - Azt vizsgáltuk, mi jellemzi az ischaemiás stroke-on átesett és az enyhe kognitív zavarban szenvedő betegek nyugalmi és kémiai stimulus utáni véráramlási paramétereit, milyen súlyosságú a két betegcsoportban a mentális hanyatlás. Elõvizsgálat keretében tanulmányoztuk, hogyan befolyásolja a 12 hetes orális vinpocetinterápia a véráramlási paramétereket és a kognitív funkciókat a két betegcsoportban. Módszerek - Az a. cerebri media véráramlási sebességét vizsgáltuk nyugalomban és 30 másodperces légzésviszszatartás után transcranialis Doppler-módszerrel a kezelés előtt és 12 hetes orális vinpocetinkezelést követően. A kognitív funkciók felmérésére ugyanezen időpontokban pszichometriai teszteket (MMSE, ADAS-Cog) végeztünk, a betegek általános állapotát állapotbecslő skálával (Clinical Global Impression) ítéltük meg. Eredmények - Tizenkét hetes orális vinpocetinkezelést követően a kezelés előtti értékekhez viszonyítva a vascularis csoportban szignifikáns volt a nyugalmi véráramlási sebességértékek növekedése. Az átlagsebesség-változás százalékos növekedése a légzés-visszatartásos transcranialis Doppler-teszt során szignifikáns javulást mutatott mindkét betegcsoportban a kezelés előtti értékhez viszonyítva. Tizenkét hetes orális vinpocetinkezelést követően pszichometriai vizsgálatokkal mindkét betegcsoportban a kognitív funkciók szignifikáns javulását tapasztaltuk. A javulás mértéke megegyezett a két betegcsoportban. A betegek általános állapota mind a vizsgáló, mind a betegek megítélése szerint szignifikánsan javult, az enyhe kognitív zavarban szenvedő betegek nagyobbnak ítélték a változás mértékét. Következtetések - A vinpocetin mindkét betegcsoport cerebrovascularis rezervkapacitását javította, kedvezően befolyásolta krónikus hipoperfúzió esetén a betegek kognitív státusát és általános állapotát. Ajánljuk a vinpocetin alkalmazását enyhe kognitív zavarban szenvedő betegek kezelésekor

Ideggyógyászati Szemle

DYT1-pozitív generalizált dystonia: Egy testvérpár esettanulmánya

BEREZNAI Benjámin, BARACZKA Krisztina, NAGY Zoltán, MOLNÁR Mária Judit

A korai kezdetű generalizált dystoniákra jellemző a széles klinikai fenotípusspektrum és a szűk terápiás lehetőségek. A mozgászavarok ilyen formáinak több mint 50%-ában a DYT1 gén mutációja felelős a kórkép kialakulásáért. Közleményünkben egy testvérpár esetét ismertetjük, akik esetében 12 éves korban jelentkeztek az első fokális tünetek jobb alsó végtagi dystoniával, illetve írásgörccsel. Dystoniájuk hat, illetve tíz év kórlefolyás után generalizálódott. A negatív koponya-MR, elektrofiziológiai és izombiopsziás eredmények alátámasztották a generalizált dystonia diagnózist, amit a DYT1 gén 5. exonjában található GAG-deletio igazolt. Az esetleírás kapcsán rövid áttekintést nyújtunk a dystoniák rutindiagnosztikájában javasolt molekuláris genetikai vizsgálatok indikációiról és a kórkép terápiás lehetőségeiről.

Ideggyógyászati Szemle

A hospitalizált stroke-betegek halálozása Magyarországon, 2003-2005

GULÁCSI László, MÁJER István, KÁRPÁTI Krisztián, BRODSZKY Valentin, BONCZ Imre, NAGY Attila, BERECZKI Dániel

Kutatásunk célja a hospitalizált stroke incidenciájának, valamint 12 és 24 hónapos mortalitásának elemzése Magyarországon, valamint a stroke-halálozás összehasonlítása a teljes populáció standard halálozási arányával. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatbázisából leválogattuk a 2003 májusában stroke (Betegségek Nemzetközi Osztályozása - 10: I60-64) fődiagnózissal kórházba felvett „új” stroke-betegeket. „Új” betegnek tekintettük azokat, akik a kórházi felvételt megelőző 24 hónapban nem kerültek kórházba ilyen fő- vagy mellékdiagnózisokkal. A leválogatás nemenként és a 25-44, a 45-64, valamint a 65 évesnél idősebbek alcsoportjában történt. A betegek 12 és 24 hónapos túlélését vizsgáltuk 2004. és 2005. áprilisi adataik alapján. Az „új” stroke-betegek incidenciája a kórházi felvételek alapján a férfiak körében nagyobb: a 65 évesnél idősebb férfiak csoportjában 2112, a nők körében 1582, a 45-64 éves férfiak csoportjában 623, a nők körében pedig 366 fő 100 000 lakosra. Hazánkban 2003-ban mintegy 42 000 „új” stroke-beteget vettek fel kórházba, akiknek a halálozása a 12. hónapra meghaladta a 10 000-et, ami további 2000-rel nőtt a 24. hónapra. A betegség kialakulását követő 12. hónap végén a nők túlélése kedvezőbb, mint a férfiaké: a 65 évesnél idősebbek esetén 71,47% vs. 69,24%, a 45-64 évesek csoportjában pedig 88,18% vs. 83,16%. A nők túlélése a 24. hónap végén is kedvezőbb: 66,95% vs. 61,62% a 65 évesnél idősebbek esetén, illetve 85,45% vs. 80,90% a 45-64 évesek korcsoportjában. A stroke-halálozás kockázata az átlagpopuláció halálozásához viszonyítva a betegséget követő első évben 5,17-szoros a nők, illetve 4,7-szeres a férfiak esetében. Jelentős a nemek közötti különbség, az aktív életkorú (25-44, 45-64 éves) férfiak között a 100 000 lakosra vonatkozó halálozás kétszerese az azonos korú nőkhöz viszonyítva.

Ideggyógyászati Szemle

Megemlékezés Dr. Somogyi Istvánról

SZILÁRD János, JÁRDÁNHÁZY Tamás

Hozzátartozói, rokonai, barátai, munkatársai, tanítványai, volt betegei és azok hozzátartozói vettek végső búcsút 2006. július 7-én a szegedi dóm altemplomában dr. Somogyi Istvántól, a kitűnő, értékes, alkotó szakembertől, a humánus gyógyítótól, a szeretetre méltó személyiségű, jó humorú és életvitelű, kiváló empátiás és pszichológiai érzékkel megáldott embertől és orvostól.

Ideggyógyászati Szemle

A stroke kórházi ellátásának egészségbiztosítási költségei Magyarországon, 2003-2005

KÁRPÁTI Krisztián, MÁJER István, BONCZ Imre, NAGY Attila, BERECZKI Dániel, GULÁCSI László

Az akut stroke kórházi ellátás egészségbiztosítási költségeit vizsgáltuk Magyarországon 2003-2005 között. Arra kerestünk választ, hogy a stroke-betegek aktív és krónikus kórházi ellátása mekkora költségterhet ró az Országos Egészségbiztosítási Pénztárra. Vizsgálatunkban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatbázisából leválogattuk a 2003 májusában stroke (Betegségek Nemzetközi Osztályozása - 10: I60-64) fődiagnózissal kórházi felvételre került „új” stroke-betegeket. A betegek aktív és krónikus kórházi elszámolásait összesítettük az eseményt megelőző 12, illetve az azt követő első és második 12 hónapban. Korcsoportos adatgyűjtés történt a 25-44 éves, 45-64 éves és a 65 évesnél idősebb nők és férfiak körében. Azokat a betegeket vizsgáltuk, akik 2003 májusában a fenti fődiagnózissal kórházi felvételre kerültek, és a megelőző 24 hónapban ilyen diagnózisokkal nem részesültek kórházi ellátásban. A stroke-betegség terhe betegenként az aktív ellátásban az első 12 hónapban (férfiak vs. nők) a 65 évesnél idősebb korcsoportban: 254,6 vs. 205,8; a 45-64 éves korcsoportban: 341,4 vs. 280,5; a 25-44 éves korcsoportban: 370,1 vs. 306,1 ezer forint. A második 12 hónapban, rendre, 50,6 vs. 36,2, 24,2 vs. 32,6, 27,6 vs. 24,8 ezer forint. A stroke betegenkénti krónikus költsége az első évben (a fentiekhez hasonlóan): 23,3 vs. 31,3, 28,9 vs. 22,2, 22,8 vs. 22,5 ezer forint. A következő évben ezek a költségek rendre: 9,0 vs. 10,9, 6,7 vs. 12,2, 1,4 vs. 38,1 ezer forint. Tehát a férfiak átlagos stroke-betegség-terhe magasabb az eseményt követő 24 hónapban: 364,8 vs. 303,0 ezer forint. A jelentős különbséget a nagyobb aktív ellátási költségek okozzák (331,5 vs. 262,1 ezer forint), míg az átlagos krónikus ellátásban az eltérések kisebbek (33,3 vs. 40,9 ezer forint).

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Ideggyógyászati Szemle

A sclerosis multiplex néhány aktuális kérdése: a szekunder progresszív forma

VÉCSEI László

A sclerosis multiplexben szenvedő betegek klinikai statusának hosszú távú romlása sok esetben független a relapsusoktól és az MRI-n igazolt új laesióktól. A szekunder prog­resszív sclerosis multiplex esetén az állapotrosszabbodás - megközelítően hat hónapos intervallum alatt - függetlenül halad előre a relapsus(ok)tól. Ugyanakkor a korai gyulladásos aktivitás és a gerincvelő-laesio mértéke hosszú időre előre jelzi a relapsussal kezdődő kórforma lefolyását. A PET-vizsgálatokkal igazolt „rejtett gyulladás” követése pedig sok segítséget nyújthat a betegség progressziójának követéséhez. Ezért a PET-képalkotás reménykeltő eljárássá válhat a jövőben a relapszáló-remittáló sclerosis multiplexből a szekunder progresszív sclerosis multiplexbe történő átmenet monitorozásakor. A legkülönbözőbb neurológiai betegségeknél - beleértve a sclerosis multiplext is - a „neuroaxonalis károsodás” az alapja a permanens rokkantság létrejöttének. Ezzel összefüggően a neurofilamentum-protein agyfolyadékban és vérben mért koncentrációja megemelkedik az idegrendszert ért laesiók esetén. Beigazolódott, hogy a magasabb neurofilamentum-szintet mutató betegek - függetlenül a klinikai és MRI-paramé­te­rektől - 2 és 5 év múltán lényegesen komolyabb agyi és gerincvelői károsodást szenvednek. A kinurenin-anyagcsere metabolikus termékeinek változásai pedig korrelálnak e betegség kezdeti-középsúlyos eseteiből a progresszív állapotba történő átmenettel. Remélhetőleg a kinureninek szérumból történő analízise a jövőben a kórkép egyik molekuláris biomarkere lehet. A szabad gyökök keletkezése a sclerosis multiplex progressziójának fontos faktora. Korábbi vizsgálataink során növekedett szabad­gyök-kelet­kezést igazoltunk és ezzel párhuzamosan a redu­káló komponensek koncentrációja is jelentősen megváltozott. Fontos előrelépés volt, hogy az EXPAND klinikai vizsgálat eredményeinek, valamint a sclerosis multiplex patomechanizmusával kapcsolatos újabb adatoknak az ismeretében a US Food and Drug Administration a közelmúltban engedélyezte a siponimod alkalmazását a sclerosis multiplex relapsus-remisszióval járó kórformáiban (aktivitással járó szekunder progresszív és relapszáló-remittáló sclerosis multiplexben, valamint a klinikailag izolált szindrómában).

Ideggyógyászati Szemle

Ellentmondások a neurológiában: A sclerosis multiplex diagnózisának, követésének és terápiájának aktuális kérdései a patomechanizmus megközelítésével

VÉCSEI László

A sclerosis multiplex relapszáló-remittáló és progresszív formái közötti határvonal sokszor nehezen megállapítható. A kórkép különböző klinikai megjelenései (fenotípusai) ellenére nincs egyértelmű biológiai oka az egyes formák elkülönítésének. Mind a primer progresszív, mind pedig a szekunder eseteknél ugyanis hasonló patológiai eltérések észlelhetők a gyulladásos infiltráció, az axonalis károsodás és a corticalis demyelinisatio vonatkozásában. Felmerül a kérdés, hogy a primer progresszív sclerosis multiplexet megelőzheti egy aszimptomatikus (fel nem ismert) relapszáló-remittáló fázis. A szekunder progresszív sclerosis multiplex meghatározásához a betegnek 4-es EDSS-értéke kell, hogy legyen. Következésképpen a klinikai progresszió a korai fázisban kevéssé követett a betegeknél. Ismert továbbá a relapszusoktól függetlenül előrehaladó prog­resszió, ami észlelhető a betegség relapszáló-remittáló fázisában. A háttérben zajló lappangó, parázsló celluláris/molekuláris folyamatok meghatározzák a klinikai történést, amik a gyógyszeres terápia fontos célpontjai le­het­nek. Ugyanakkor a proinflammatorikus citokinek össze­függésbe hozhatók a rosszabbodó kognícióval. Ez a gyulladásos környezet igen komolyan közrejátszhat a relapszus alatt megfigyelt mentális állapot kialakulásában. A bete­geknél a motoros (fizikai) rosszabbodást jóval megelőzően rejtett kognitív teljesítménycsökkenés észlelhető. A relapszáló-remittáló fázisban észlelt silent progression pedig kapcsolatban lehet az agyi atrophia előrehaladásával. Levonható tehát az a következetés, hogy a szekunder progresszív fázisban észlelt folyamat jóval előbb elkezdődhet. Ezek az adatok a sclerosis multiplex egységes szemléletét erősítik, és felvetik a lehetőséget, hogy a betegség valójában egy primer progresszív kórkép, amire relapszusok rakódnak.

Lege Artis Medicinae

Vascularis biomarkerek

BENCZÚR Béla

Annak ellenére, hogy a kockázatbecslési kalkulátorok nélkülözhetetlenek a prevenciós stratégiák megvalósításában, jelentős különbségeket tapasztalhatunk az előre jelzett és a valóban bekövetkező események számában. Emiatt van szükség egy adott egyén individuális kockázatbecslésének további finomítására, erre szolgálnak a biomarkerek. A biomarkerek köztes (surrogate) végpontként szolgálnak, melyek megelőzik, helyettesítik a valódi, keményvégpontú klinikai végpontokat. Ahhoz, hogy egy biomarker a cardiovascularis események megfelelő köztes végpontja legyen, számos kritériumot kell teljesítenie. Számos lehetséges vascularis biomarker szerepe felmerült a primer és a szekunder cardiovascularis prevencióban. Ezek legtöbbje beleillik a korai vascularis öregedés (early vascular aging: EVA) koncepciójába. Közülük kizárólag a carotis-ultrahangvizsgálat, a boka-kar index és a carotis femoralis pulzushullám-terjedési sebesség felel meg teljesen a biomarkerekkel szemben támasztott legszigorúbb kritériumoknak.

Ideggyógyászati Szemle

[A tau fehérje meghatározás kiegészítő szerepe a Creutzfeldt-Jakob-betegség diagnosztikájában]

CSEH Katalin Edina, VERES Gábor, DANICS Krisztina, SZALÁRDY Levente, NÁNÁSI Nikolett, KLIVÉNYI Péter, VÉCSEI László, ZÁDORI Dénes

[Mivel jelenleg csak a patológiai vizsgálat nyújt biztos diagnózist a Creutzfeldt-Jakob-betegség (CJB) vonatkozásában, különösen nagy szükség van olyan tesztekre, melyek még élő állapotban megfelelő diagnózist szolgáltatnak, lehetőleg a betegség kezdeti stádiumában. A jelen tanulmány célja egy előzetes retrospektív analízis végzése volt a gyorsan progrediáló dementiával diagnosztizált betegek liquor totál τ (tTau) és néhány egyéb biomarkerszintjének a CJB diagnosztikájában való használhatóságáról. A releváns klinikai adatok, valamint az elektroencefalográfiás és agyi mágneses magrezonanciás vizsgálati eredmények feldolgozása mellett a 14-3-3 fehérje kimutatása, továbbá a tTau-szint meghatározása Western blot, illetve enzimhez kapcsolt immunszorbens vizsgálatokkal történt n = 19, a Szegedi Tudományegyetem Neurológiai Klinikáján 2004-2017 között gyorsan progrediáló dementiával diagnosztizált beteg liquorából. A jelen előzetes tanulmány a CJB klinikai diagnózisának megerősítése vonatkozásában 100%-os szenzitivitást, ugyanakkor meglepő módon, csak 40%-os specificitást mutatott a 14-3-3 fehérjére. A tTau esetén a szenzitivitás 100%-nak, illetve 83%-nak, míg a specificitás 71%-nak, illetve 86%-nak adódott a használt referenciaértéktől függően. A 14-3-3 fehérje jelen tanulmányban kapott alacsony specificitása nem reprezentálja a szakirodalomban közölt adatokat, aminek hátterében a nem prion betegségek között a jelentős szövetkárosodással társuló kórképek nagy­arányú előfordulása állhat, míg a tTau egyaránt jó szenzitivitást és specificitást mutatott. Valószínűleg a fenti anyagok és néhány új kémiai biomarker együttes alkal­mazása a megfelelő szintre emelheti mind a szenzitivitást, mind a specificitást a CJB diagnosztikájában.]

Klinikai Onkológia

Biomarkerek szerepe a gastrointestinalis daganatok kezelésében

PAJKOS Gábor

Összefoglaló – A komprehenzív molekuláris profilvizsgálatokon, a bioinformatika fejlődésén alapuló precíziós onkológiai megközelítés, célzott terápia és immunellenőrzőpont-inhibitorok (immune checkpoint inhibitors – ICI) gyökeresen változtatta meg az onkoterápia eredményeit. Az előrehaladott, metasztatikus stádiumú emésztőrendszeri daganatokban szenvedő betegek kedvezőtlen túlélési esélye jelentősen javult az új terápiás lehetőségek alkalmazásától. A sikeres terápia azonban számos molekuláris jellemző ismeretét, meghatározását igényli – PD-L1 expresszió, MSI (mikroszatellita-instabilitás)/dMMR (mismatch repair deficiency), TMB (tumor mutational burden), rezisztenciamutációk, genetikai variánsok jelenléte. Jelen összefoglaló célja áttekintést adni a gastrointestinalis (GI) traktus rosszindulatú daganatainak precíziós onkológiai szemléletű kezelésében alkalmazható prediktív és prognosztikus biomarkerek szerepéről, jelentőségéről.