Az elmúlt évtizedek orvosi pszichológiai kutatásai alapján egyértelművé vált, hogy nem csak extrémen megterhelő vagy fenyegető helyzetek – külső katasztrófák – válthatnak ki poszttraumás stressz zavart, hanem az életet veszélyeztető betegségek és olyan terápiás helyzetek is, amelyekben a betegek közvetlen életveszélyt élnek át. Az ilyen helyzeteket követően poszttraumás stressz tünetek a betegek többségénél megfigyelhetők, de hosszú távon poszttraumás stressz zavar (PTSD – Post Trau­matic Stress Disorder) csak egy jelentős kisebbségnél alakul ki (Greene és munkatársai szisztematikus áttekintése alapján az alapellátás betegei között a pontprevalencia 2–39%) (1). A PTSD ki­alakulása számos kockázati és protektív tényezőtől függ. Ezek közül az alábbiakban az orvosi kommunikáció jelentőségéről adunk rövid összefoglalót, majd közreadjuk annak a kommunikációs példatárnak a fordítását, amelyet az orvosi kommunikációs készségek tréningjével és kutatásával foglalkozó VitalTalk szervezet adott közre (1. melléklet). A példatár jelenleg (2020. április 28-án) 22 nyelven érhető el a szervezet honlapjáról és az most már a saját fordításunkat is tartalmazza (https://www.vitaltalk.org/guides/covid-19-communication-skills/).

Összefoglaló – A komprehenzív molekuláris profilvizsgálatokon, a bioinformatika fejlődésén alapuló precíziós onkológiai megközelítés, célzott terápia és immunellenőrzőpont-inhibitorok (immune checkpoint inhibitors – ICI) gyökeresen változtatta meg az onkoterápia eredményeit. Az előrehaladott, metasztatikus stádiumú emésztőrendszeri daganatokban szenvedő betegek kedvezőtlen túlélési esélye jelentősen javult az új terápiás lehetőségek alkalmazásától. A sikeres terápia azonban számos molekuláris jellemző ismeretét, meghatározását igényli – PD-L1 expresszió, MSI (mikroszatellita-instabilitás)/dMMR (mismatch repair deficiency), TMB (tumor mutational burden), rezisztenciamutációk, genetikai variánsok jelenléte. Jelen összefoglaló célja áttekintést adni a gastrointestinalis (GI) traktus rosszindulatú daganatainak precíziós onkológiai szemléletű kezelésében alkalmazható prediktív és prognosztikus biomarkerek szerepéről, jelentőségéről.

A hazai tapasztalatok tükrében a szerzõk összefoglalják az epilepszia műtéti kezelésének lehetõségeit, indikációit, módszereit és eredményeit. A műtéti kezelés a jelen elvek szerint a betegek mintegy 5-10%-a számára nyújthat sikeres kezelési módot. Fontos hangsúlyozni, hogy ma már a műtéti kezelés elsõdleges terápiává lépett elõ a medialis temporalis epilepsziában, amennyiben hippocampalis sclerosis vagy egyéb laesio kimutatható, a terápiarezisztens laesiós extratemporalis epilepsziákban és az egyik féltekére korlátozódó katasztrofális gyermekkori epilepsziákban (Rasmussen-szindrómában, hemimegalencephaliában, Sturge-Weber-kórban és poszttraumás vagy postencephalitises hemispherialis epilepsziákban). A szerzõk ismertetik a műtét elõtti kivizsgálás algoritmusait, a pacemakerzóna, a tiltott zónák és a féltekei munkamegosztás vizsgálatának kurrens módszereit. Leírják az alkalmazott műtéti típusokat és technikákat (laesionectomia, temporalis reszekciók, hemisphaerectomia, callosotomia, többszörös subpialis transzszekció) az indikációk függvényében. Ismertetik az új eljárásokat, mint a beépített pacemakerrel történõ nervusvagus-stimulációt, a kéreg alatti ingerlést, valamint az irradiációs technikákat. Összefoglalják a műtéti kimenetel szempontjából fontos prognosztikai tényezõket. Végül beszámolnak a sikertelenségekkel és a műtéti szövõdményekkel kapcsolatos tapasztalatokról, a műtét utáni rehabilitáció jelentõségérõl.

A csökkent ejekciós frakciójú szívelégtelenség (HFrEF) patofiziológiája, etiológiája, epidemiológiája, prognózisa jól ismert, s az orvosok széles körben tájékozottak a kórkép diagnosztikáját és kezelését illetően. Ugyanakkor ismereteink a megtartott ejekciós frakciójú szívelégtelenségre (HFpEF) és - az ESC által 2016-ban bevezetett - közepes ejekciós frakciójú szívelégtelenségre (HFmrEF) vonatkozóan szegényesek. A ténylegesnél lényegesen alacsonyabb számban diagnosztizáljuk ezeket az eseteket, s nincsenek morbiditás- és mortalitáscsökkentő evidenciáink a kórkép kezelését illetően. Az összefoglaló áttekintést kíván adni a jelenleg rendelkezésünkre álló irodalmi adatok alapján a HFmrEF és a HFpEF epidemio - lógiájáról, klinikai jellemzőiről, morbiditásáról és mortalitásáról, a kezelési lehetőségekről, a kórkép etiológiai diagnózisának fontosságáról, valamint a hosszú távú követés jelentőségéről.

A Magyar Radiológusok Társasága XXIV. Kongresszusára jelent meg dr. Barta Miklós szerkesztésében a „Mellkasi ultrahangdiagnosztika. Atlasz” című monográfia. Ez a szakkönyv nem csupán hiánypótló a magyar ultrahangszakirodalom területén, de nemzetközi mércével is feltétlenül figyelemre méltó. A mellkas ultrahangvizsgálatát sokan egy szűk, speciális területnek gondolhatják, de a könyv szerzői meggyőzik az olvasót ennek ellenkezőjéről, a vizsgálat kifejezett praktikusságáról és jelentőségéről.