A „receptor activator of nuclear factor κB ligand” (RANKL) igen fontos citokin az osteoclastok fejlődésében és aktivációjában. Receptora, a RANK, az osteoclastok felszínén expresszálódik, és kapcsolatot létesít az osteoblastok és stromasejtek által termelt RANKL-lal. A RANK-RANKL kölcsönhatás kiemelt szerepet játszik a csontreszorpcióban, klinikailag a metabolikus csontbetegségekben, az arthritisekben, a malignus csonttumorokban és egyes vascularis kórképekben is. Az oszteoprotegerin fiziológiásan ellensúlyozza a RANKL hatásait. Számos faktor - az ösztradiol, a citokinek stb. - szabályozza a RANKL-oszteoprotegerin arányt. A RANKL gátlása rekombináns oszteoprotegerinnel vagy anti- RANKL antitesttel meggátolhatja az osteoporosishoz, arthritisekhez, malignus betegségekhez társuló csontvesztést. Az aktív vakcináció és a génterápia a távoli jövő lehetőségeit rejtik magukban. Elképzelhető, hogy mindezen terápiás lehetőségek felhasználhatók lesznek a csont- és vascularis betegségek jövőbeni kezelése során.

Az őskőkortól a 20. századig lényegesen változtak a táplálkozási szokások, a tápanyagok minősége és összetétele. A korábbi emberfajok fehérjealapú kalóriafelvételét a neolit forradalom (a termelő gazdálkodásra történt áttérés) óta felváltotta a szénhidrátalapú táplálkozás. Az élelemtermelés kezdete a tápanyagok skálájának változását, a mozgásszegény életmód kezdetét is jelentette. Ezzel egy időben, mintegy ötezer évvel napjaink előtt megjelent az osteoporosis. A szerzők röviden ismertetik a korai emberfajok őskőkori és a Homo sapiens újkőkori, ókori, középkori és újkori táplálkozási szokásait, eledeleit és a táplálkozás, valamint a csontritkulás lehetséges kapcsolatát.

Az osteoporosis jelentős népegészségügyi probléma, terápiás befolyásolása az érdeklődés középpontjában áll. A meglehetősen széles gyógyszeres spektrum ellenére a kezelés nem megoldott. Ezért is áll a kutatások középpontjában az újabb hatásmechanizmusú farmakológiai készítmények fejlesztése. A mintegy másfél évtizede megismert RANK/RANKL/OPG rendszer lehetőséget ad a RANKL osteoclastokat stimuláló hatásának semlegesítésére a monoklonális RANKL-ellenes antitest, a denosumab segítségével. Emellett a katepszin-K-inhibitorok jelentik a csontdegradáció gátlásának másik lehetséges útvonalát. Az antisclerostin és anti-Dkk-1 antitestek a Wnt jelátviteli útvonal felszabadítását és következményesen a csontképzést segíthetik. A parathormonanalógok újabb beviteli formái, a továbbfejlesztett szelektív ösztrogénreceptormodulátorok, a vitronectinreceptor-ellenes antitestek és még egyéb potenciális támadáspontok befolyásolása a csontvesztés minden eddiginél hatékonyabb kezelését teszik majd lehetővé a közeljövőben.

Közleményünkben a 11- és 17-béta-hidroxiszteroid- dehidrogenáz enzimcsalád tagjainak, illetve az 1-alfa-hidroxiláz és aromatáz enzimek szövetspecifikus megoszlását és funkcióját mutatjuk be. Ezek a különböző enzimek meghatározzák az aktív szteroidoknak a perifériás szövetekben végbemenő, lokális képződését, amelynek alapvető szerepe lehet a hormonszenzitív tumorok (például az emlő- és prostatadaganatok) és a metabolikus betegségek (mint az elhízás, az osteoporosis, az inzulinrezisztencia) kialakulásában. Az utóbbiaknak közös jellemzője a szöveti hypercortisolismus, azaz így szemlélve számos „szövetspecifikus Cushing-szindróma” létezik. Másképp megfogalmazva: az elhízást úgy tekinthetjük, mint a hasi zsírszövet Cushingszindrómáját, de igaz lehet az is, hogy az osteoporosis a csont obesitasa. Az intrakrinológia a különféle - részben a fent említett - enzimek által katalizált szöveti hormonszintézis eltéréseivel foglalkozik, amelyeket nem lehet a keringésben cirkuláló hormonok szintjével detektálni. A lokális hormonképződés következményei különböznek a már ismert auto-, para- és endokrin hatásmechanizmusoktól. A különböző szöveteken belüli hormonális eltérések alapján számos betegség kóreredetét másképpen is meg lehetne fogalmazni.

Napjainkban a gyógyszeres kezelések gazdaságossági szempontjai kapcsán a figyelem előterébe kerültek a betegek gyógyszerszedési szokásai. Ezeknek egyik fontos mutatója az adherencia, amely négy különböző, a terápiás hűséget érintő fogalom egysége: elfogadás (acceptance), egyetértés (concordance), kitartás (persistance) és engedelmesség (compliance). Krónikus betegségekben az adherencia egy bizonyos mértéke alatt a gyógyszeres terápiától éppúgy nem várhatunk eredményt, mint amikor a beteg egyáltalán nem részesül kezelésben. Számos külföldi klinikai vizsgálat igazolja, hogy osteoporosisban a kezelés hatására csak kellő adherencia esetén várható a csonttörések számának csökkenése.