2021-ben már természetesnek tűnik, hogy ha szükséges pszichiáterhez fordulhatunk, és kevesen tudják elképzelni, hogy ez még a közeli múltban is egészen másképpen volt. A 95 éves Ozsváth Károly professzor, tisztiorvos, pszichiáter, neurológus, addiktológus és pszichoterapeuta személyes-szakmai írásaiból gyakorlatilag a magyar „hivatalos” pszichiátria teljes fejlődéstörténetét megismerhetjük. Bár a második világháború előtt jeles pszichológiai műhelyek működtek Magyarországon, a rendszerváltás előtti kommunista időszakban a hivatalos ideológia nem hitt a „lélekben”, így a lélekgyógyászatot is valami sanda, gyanús és tiltandó dolognak gondolta. A tudományág csak 1958-ban kezdett egyáltalán éledezni, és csak 1963-ban indulhatott el az alkalmazott pszichológusképzés. A pszichiátria mint orvostudományi ág a neurológia (akkoriban ideg-elme) alá volt rendelve, és csak 1976-ban engedték meg az első tétova lépéseket a szakterület önállóvá válásához. Mindössze 1980-ban (!) engedélyezték a Magyar Pszichiátriai Társaság létrejöttét, amit komoly konspiráció előzött meg. A szakmai önállóságot akaró pszichiátereket az akkori politikai ellenzékiekhez hasonlóan kezelték, 1983-ban (!) a Pszichiátriai Világszövetség Budapestre tervezett világkongresszusát sem engedélyezték (végül Bécsben tartották meg). Ozsváth Károly professzor 6 évvel ezelőtt kezdte el írni e könyvét pályafutásáról, az általa bejárt, korábban járatlan utakról: a pszichometria hazai kezdeteiről, a pszichiátriai szűrővizsgálatok bevezetéséről, az orvosi pszichológia oktatásának kialakításáról, melyekben úttörő szerepet vállalt. Munkássága előbb a budapesti, majd – csapatorvosként, utóbb minisztériumi tisztviselőként töltött évek után – a pécsi Honvédkórházhoz kötődött; meghatározó szerepe volt az önálló Pszichiátriai és Orvosi Pszichológiai Klinika, és a hozzá kapcsolódó „pécsi pszichoterápiás iskola” kialakulásában. A könyv érdekes kordokumentum, bepillantást kínál sokszor meglepő (pl. az első érdemi öngyilkosság-prevenciós intézkedések miért a honvédségnél történtek) tényekbe, és személyes-szakmai írás a professzor pályafutásáról. A kutatói és oktatói tevékenysége főbb területeit közvetlen, olvasmányos stílusban, nagy szemléltetőerővel tárja az olvasók elé. Forrás: Oriold és Társai Kiadó