Ártalomcsökkentő drogpolitika a brit egyetemeken, gyakori költözés mint gyermekkori ártalom; van-e értelme a mindennapos tesinek, az osztrák egészségügy egy magyar orvos szemével, holokauszt-túlélő neuropatológus önéletrajzi ihletésű ifjúsági regénye. Hétvégi lapszemle – külföldről és itthonról.

Zéró tolerancia helyett ártalomcsökkentő programok a brit egyetemeken – írja a The Guardian. Egy közelmúltbeli tragédiából, valamint egy 142 felsőoktatási intézményt átfogó kutatás eredményeiből okulva a brit egyetemeket tömörítő szervezet, az UUK úgy döntött, szakítani kell az egyetemisták drogfogyasztását minden eszközzel (pénzbírsággal, felfüggesztéssel, elbocsájtással) tiltó politikával, és inkább a tájékoztatásra és az ártalomcsökkentésre kell fókuszálni. A szervezet szerint az elmúlt 12 hónapban kábítószert használó diákoknak (12%) csak mintegy az ötöde kért támogatást az intézményétől. A támogatást kérő diákok közel fele (46%) azt mondta, hogy az egyetem drogpolitikája jelentette az akadályt, míg több mint egyharmaduk (37%) kifejezetten félt a felvilágosítás következményeitől.

Egy friss dán kutatás szerint, mely csaknem egymillió dán állampolgár bevonásával készült, a gyakori költözések a gyermekkorban jelentősebb hatással vannak a későbbi, felnőttkori mentális egészségre, mint a szegénység – számol be a The New York Times. A JAMA Psychiatry-ben publikált tanulmány szerint azoknak a felnőtteknél, akik gyermekkorukban gyakran költöztek, jelentősen nagyobb (61 százalékkal!) a kockázata a depressziónak, mint azoknak a társaiknak, akik mindvégig ugyanazon közösségben maradtak, függetlenül a társadalmi helyzettől. Mindez újabb fontos adalék lehet a gyermekkori ártalmak elmúlt években felfutott vizsgálatához.

_{Forrás: The New York Times [Tamir Kalifa]}

A 24.hu járt utána annak hosszú riportban, vajon van-e bármilyen értelme, kézzelfogható haszna az iskolai mindennapos testnevelésnek, amit egy friss törvénymódosítás alapján már csak a versenysportolók hagyhatnak ki a jövőben, szigorú feltételek mellett. A kérdés nem pusztán elméleti, hiszen 2015 óta van alkalmazásban a Nemzeti Egységes Tanulói Fittségi Teszt, aminek eredményei nyilvánosan elérhetők. De vajon mi a helyzet a tornatermekkel (vagy éppen a hiányukkal), a testnevelőtanárokkal és az általános oktatási szemlélettel?

Sasvári Andrea, a bécsi egyetemi klinika, az AKH kardiológusa 2017-ben költözött át Ausztriába. Tapasztalatairól, a magyar és az osztrák betegellátás körülményeiről beszélgetett az Élet és Irodalom újságírójával. A két ország közötti gazdasági különbség természetesen az egészségügyben is megmutatkozik, például a kórházak gépi felszereltségét nem is nagyon lehet összehasonlítani. Ugyanakkor úgy látja, hogy ez elkényelmesíti az orvosokat, Magyarországon kreatívabban gondolkodik az orvos, inkább támaszkodik intuíciójára, míg Ausztriában ezt leveszik a válláról. Pazarlást is lát a rendszerben, gyakorta nem várják meg a gépek amortizációját, idő előtt lecserélik. Úgy látja, a magyar kórházak szerkezete előnyösebb, Ausztriában „például a belgyógyászat sok esetben olyan, mint amilyen nálunk volt a 80-as években: egy nagy öntvény, senki nem tudja az egész belgyógyászatot átlátni”. A külföldről érkezett orvost inkább az idősebb betegek fogadják bizalmatlanul, a fiatalok kevésbé előítéletesek.

A fiú, aki nem akart meghalni címmel írt könyvet a holokauszt-túlélő, Londonban letelepedett neuropatológus, Lantos Péter. A Makóról a bergen-belseni haláltáborba vezető utat ötévesen tette meg, és a történetet is egy ötéves kisfiú szemszögéből adja át. „Minimalista, letisztult stílusával mélyen megrendítő ifjúsági könyvet kerekít egykori élményeiből, amelyeket már felnőtt korában elvégzett, alapos kutatásokkal hitelesít” – írja a VálaszOnline, amely az íróval az elfeledett és újra megtalált gyerekkorról, kitörölhetetlen emlékekről és arról beszélgetett, hogyan lehetséges, hogy a haláltáborban szerzett élmény élete legrosszabb, mégis legjobb összetevője lett.

_{Forrás: valaszonline.hu}