A nyilvánosság számára az orvosok, ápolók heroikus küzdelme a sebesültek ellátásáért és minden elismerést megérdemlő áldozatos tevékenysége a forradalomban jobbára máig feltáratlan maradt. A téma kibeszéletlen, lappangó indulatokkal terhes, valós mély emberi szenvedéstörténetek, drámák húzódnak a mélyben. Annyi mindazonáltal tudható, hogy 1956-ban Budapesten többhetes (október 23. és december 31. közötti) harci események áldozatait – a KSH adatai szerint 19 226 sebesültet – valakik összeszedtek, elszállítottak és a kórházakban, rendelőintézetekben és más egészségügyi intézetben elláttak. A feltételezések szerint a sebesültek közül körülbelül ezren haltak meg. Októbertől decemberig pedig a sortüzek áldozataival együtt talán százezerre tehető a sebesültek száma országszerte. Ezt az igen magas számú súlyos sebesültet minden bizonnyal orvosi kezelésbe vontak és gyógyítottak. Még jól emlékszünk arra a pillanatra, amikor nyilvánosan elhangzott a definíció, miszerint 1956-ban népfelkelés zajlott. Ez a kijelentés akkor csak kimondta, amit már mindenki tudott, mégis megtörte a hallgatás körét. Az azóta eltelt időszak során újabb és újabb megrázó részletek bukkannak elő a résztvevők történetéről és sorsuk alakulásáról. S egyre több személyes visszaemlékezés is olvasható e témában, hiszen szinte minden akkor már önmagára eszmélő személynek – akkori felnőttnek, gyereknek – megvan a saját története ötvenhatról. Egyre több szó esik az orvostanhallgatókról, mentőápolókról és mentőorvosokról, akik életüket kockáztatva álltak helyt a sebesültek mentésében és ellátásában, nem téve különbséget ember és ember között, hiszen számos példa mutatja, hogy minden sérültet elláttak, ha kellett, az ellenséges katonákat is. A forradalom Budapesten elhunyt hőseit és áldozatait megörökítő névsorban 19 orvos, mentős és ápoló szerepel, ám a névsor aligha teljes. Mindezek mellett azonban elmondható, hogy a részt vevő orvosok és ápolószemélyzet munkája felderítetlen maradt. Meglehetősen kevés azoknak a száma, akik rögzítették és közzétették e rövid időszak alatt szerzett drámai benyomásaikat, a visszaemlékezők száma viszonylag csekély. Ennek több oka lehet. Egyrészt a mentősök, az orvosok és orvostanhallgatók közül sokan áldozták életüket a mentésben való közreműködésük során – egyes források szerint az orvosegyetemen 17 halottat számoltak –, a Corvin közben több orvostanhallgató végzett sebesültellátást, és a jelen lévő orvosok szerint a Corvin köziek tényleges ellátása a Práter utcai iskolában történt. Másrészt a hallgatás és óvatosság indokolt, hiszen az elkövetkező években a megtorlás időszakában a forradalomban való részvétel miatt igen sok orvost börtönöztek be vagy sújtottak elbocsátással, kényszernyugdíjazással. Nem tudjuk azt sem, ténylegesen hányan vettek részt az eseményekben. Az áldozatokat tekintve az esetek többségében valójában még annyit sem lehetett megállapítani, hogy az illető balszerencsés civil vagy felkelő volt-e, mert számos sebesültnél, aki később meghalt a kórházakban semmilyen igazolvány nem volt található. Néhány önkényesen kiragadott mozzanat a szakmai munkáról: autóbusszal mentettek sebesülteket például a Várban megnyitott Sziklakórházba is. A visszaemlékezések szerint számos kórház megszervezte a mentőszolgálatot, ilyennek tekinthető például a Péterfy Sándor utcai kórház. A sebesülteket több katonai mentőkocsival mentette a Központi Katonai Kórház is, az intézmény vezetőjét, dr. Radó György orvos ezredest később mindezért 12 évre ítélték. A János Kórház ugyancsak fogadta a sebesülteket és saját mentőszolgálatot is szervezett. Horváth Boldizsár professzor a Vöröskereszten keresztül szerzett gyógyszereket is. Ezért a megtorlás időszakában kényszernyugdíjazták. Minden bizonnyal számos magánlakásban is zajlott a sebesültellátás, hiszen 1956. november 4. után – a heves harcok és az erős tüzérségi tűz miatt szó sem lehetett a sérültek mentőautón való utcai szállításáról. Talán nem véletlen, s a gyógyító hivatás belső lényegét mutatja az is, hogy a legelső áldozatok egyikeként található az a sebesülteket ellátó orvostanhallgató, aki október 23-án másokat mentve áldozta fel életét: a Magyar Rádió ablakából érte a lövés. Elszállították ugyan a Baross utcai Sebészeti Klinikára, de ott sem tudták megmenteni az életét. Az orvosok és ápolók közül, akik részt vettek forradalomban és heroikus küzdelmet vívtak a betegellátásban, sokan haltak hősi halált. Később pedig az értelmiségi pályák között talán a legérzékelhetőbb módon hivatásuk teljesítése miatt szenvedtek megtorlást: sokan börtönbe kerültek, szakmailag ellehetetlenítették őket, karrierjük kettétört és elveszítették állásukat. 56 minden belső viszály dacára nagy közös ügyünk, egy nemzet összefogása a szabadság jegyében ritka felszabadító erejű pillanata a magyar történelemnek, egyben megmutatta egy hivatás belső lényegét, minthogy az orvoslás, gyógyítás nem mellesleg morális vállalkozás… 2012. 10.22. NZS