Kommentár Halász Péter professzor "Vajon megváltozik-e az agyunk különböző behatásokra?" című írásához.

Örültem Halász professzor hozzászólásának. Mindennel egyet lehet érteni, amit ír, élesebbre állította, amit korábbi írásai is kifejeztek: az agy, illetve az idegrendszer plaszticitását, a funkciók és a szerkezetek, és a transzmissziós folyamatok kölcsönhatását, dialektikáját. Csak utolsó bővített mondata kelt bennem némi kritikai visszhangot. Igen, átfedések és átjárhatóságok kellenének, és nem egymás ellen fordító, megosztó gyakorlat! Arra szerettem volna rámutatni, hogy ilyen gyakorlat a biológiai megalapozottságú tudományok felől jön és ez erős és folyamatos. Illetve ez nem szolgálja a tudományos fejlődést. Ideológiai funkciót kap, elsősorban tudománypolitikai szempontból. Így kerül át a közvéleménybe is. Amely tartósan „biológista” és redukcionista szemléletű. Minden agykutatási eredmény, amely valamilyen közérthető összefüggést mutat, áthatja a médiát. Kivált, ha genetikai adat is áll a háttérben. Mindez kifejezésre jut a tudományok akadémikus, finanszírozási és felsőoktatási erejében, támogatottságában. Nem ismerek olyan szakembert és olyan tudományos kiadványt a pszichoszociális tudományok területéről, amely mindent „pszichogén” módon értelmezett volna és a biológiai alapokat akár implikációiban tagadta volna. Viszont csaknem egy polcnyi magyar nyelvű könyv sorakozik előttem, csak az új évezredből, amely a pszichológiai megközelítéseket tagadja vagy kicsinyli. Egy könyv az empátiáról a tükörneuronokról hozsannázik, de teljesen érdektelen számára a jelenséggel kapcsolatos korábbi, fél évszázados lélektani hagyomány. Ráadásul elmélyedtem a tükörneuron-kérdésben, nagyszerű kutatási korpusz, de sok módszertani, és még több interpretációs dilemmával, komoly belső vitával a hard-core kutatók között. Pszichológiatörténeti vizsgálódások során meglepve tapasztaltam, hogy soha sem volt „dualista” lélektan, mindig az agy működésében keresték a „pszichikum” alapjait. Erre jó példa Freud, aki később megtalált ifjúkori biológiai lélektani alapvetéséhez (Entwurf.) élete végéig hű maradt és halála előtt megjelent összefoglalásában (Abriss.) is a neuronális kapcsolatok libidinális megszállását (kathexis) tartotta elméleti építkezési alapnak, csakúgy, mint Pavlov a reflexeket. Szondi valóságos biológiai lélektant alkotott, az öröklés fátum, amelyhez az ember csak alkalmazkodhat. A dualizmus „papírtigrise” tehát máig is eleven, a lélektanon belül szinte zsolozsmaszerű az evolúciós nézőpont hangsúlyozása, minden emberi megnyilvánulásnak ugyebár megvannak a fejlődéstani alapjai, nehogy azt higgye már valaki, hogy valami specifikusan emberi létezik… Emlékszem a Magyar Pszichiátriai Társaság megalakulására, a neurológusok nem értették, miért kell „megosztani és egymással szembeállítani” a neuropszichiátriát. A társaság alapító elnöke (többször hallottam tőle nyilvánosan is és személyesen is) végig képviselte, hogy előbb neurológusnak kell lenni, azután lehet valaki pszichiáter… Ha visszatérünk az agykutatással kapcsolatos ontológiai szintekre, magam még azt is el tudom fogadni, hogy valóban a biológiai gondolkodás uralma a helyes. Hogy a neuropszichiátria „dualizmusa” (most a monarchia korának politikai szóhasználatára utalok) kell megvalósuljon a jövőben. Csakhogy a biologizált (magát büszkén biológiainak nevező) pszichiátria a redukcionista szemléletével eléggé zsákutcába jutott. Érdemes lenne tehát azon belül is, de a „kemény” biológiai tudományok felől is a korábbi előfeltevések, a tudományelméleti pillérek, a módszertani logikák felülvizsgálatát elvégezni. Ezt próbáltam említett könyvemben felvetni. A magam részéről erre akartam utalni most hozzászólásomban is. Szerintem az agykutatókat is köti, terheli az agypatológia, a neurohisztológia, a strukturális szemlélet néhány hagyománya. Szerintem félrevezethető lehet, hogy egy kiemelt funkcióhoz valamely agyi szerkezet markáns, kimutatható elváltozását kötjük. Pl. a kéregrész hipertrófiája vagy valahol a volumen csökkenése stb. Különösen, ha az agyi elváltozást viselkedési paraméterekkel, vagy magatartászavarokkal, érzelmi feszültségekkel állítjuk kapcsolatba. A személyiség rendkívül komplex rendszer, a zavaraiban is. Nem kell itt említeni az emberi viszonyok, és különféle élethelyzetek értékelése, a stresszek szubjektív jellege terén mutatkozó variabilitásokat. De még az is lehetséges, hogy ez így szükségszerű, Halász professzor esetleg meg tudna győzni ebben, ha megkérdezhetném. A komplex emberi teljesítmények és zavarok argumentálhatóan a memória különböző működésmódjaiban tárolt és működtetett rendszerek, amelyek az életfolyamatban alakulnak ki, nyilván biológiai sajátosságokkal, defektusokkal színezett módon, nehéz elképzelni, hogy itt a képalkotó módszerek és a talált morfológiai változások adnák a „királyi utat” a megismerésben. De elképzelhető. Igen, szerintem is a szakemberek közötti párbeszéd, sőt, vita kellene. Alig hiszem, hogy azt Halász professzor meg tudná cáfolni, hogy ennek gátja a biológiai szakemberek gőgje, felsőbbrendűségi tudata. Ehhez próbál felzárkózni a biológiai pszichiátria is, már nyilvánvalóan ideológiai motiváltságból is (Mannheim értelmezésére utalva). „Szent tézisek” vannak, amelyeket érinteni sem szabad, mert olyan felháborodás támad., mint az ősközösségben a tabu érintésekor. Aki kételyt vet fel, antipszichiáter, anarchista, tudományellenes. Elgondolkodtató, hogy Halász professzor a saját tudományos környezetében is csak nehezen talál partnerekre valódi dialógusra. Csak még egy „villanás” – egy éve vajúdik az OPNI pótlása, megvan az OPAI terve, most már, állítólag helye, funkciója. Ki gondolná, hogy egy nagy vitatéma, hogy a pszichiátria neuroscience központot akarna elsődlegesen. Miközben alig van pszichológiai álláshely és ellátás a pszichiátriában, akadozik a klinikai pszichológiai szakképzés, nincs a rendszerben pszicho- és szociterápia. Lehet, hogy ez „minden világok legjobbika”, amelyben most élünk, de én ezt egészséges, egyenrangú párbeszéd, vita nélkül nehezen fogadnám el. A tudományok viszonyáról eszembe jut a kedves régi vicc, két fivér közül az egyik nagyon domináns, ez ellen a gyengébb lázadna. Egy örökségi ügyben azt mondják nekik, hogy a hagyatékot osszák el testvériesen. "Nix testvériesség: fele-fele!" - kiált fel a gyengébb… Buda Béla Kapcsolódó anyagok:

Az alvásdinamika és delta-homeosztázis szerepe a kognitív funkciókban

Az agy, amely megváltoztatja önmagát - Norman Doidge

Tények és értelmezések az agykutatás terén

Neurománia - videoelőadás