Kocsis István beszéde a Magyar Szegénységellenes Hálózat nevében Kedves Vendégek, Tisztelt Koordinátor Asszony, Tisztelt Miniszter Úr! Szeretettel köszöntöm Önöket a Magyar Szegénységellenes Hálózat nevében a 2010 – a Szegénység és Társadalmi Kirekesztés Elleni küzdelem Európai éve első fókuszhetének megnyitója alkalmából. Mikor kezembe vettem a meghívót, és láttam, a bevezető programként vetített film címét (Csiribiri), illetve a helyszínt (Millenáris, illetve a Csodák Palotája), rögtön tudtam, hogy ennél jobb helyszíne és indító felütése nem nagyon lehetne a fókuszhétnek. Sokszor, sokunknak tűnik úgy, hogy nagy csoda, varázslat kell ahhoz, hogy érdemben előrelépés, változás történhessen e két, összefüggő és nagyon komplex problémahalmaz (a szegénység és a kirekesztés) területén. Pedig, ez az év akár szólhatna az ünneplésről is. Tíz évvel ezelőtt, az akkori kedvező gazdasági kilátások és a javuló foglalkoztatási helyzet ismeretében (és a gazdasági-társadalmi kihívást jelentő 2004-es uniós bővítés előtt) a közösség komoly, nagy vállalást tett, a Lisszaboni Csúcs záródokumentumában: 2010-ig az Uniónak döntő eredményt kell elérnie a szegénység felszámolása terén. Az akkori Európai Unióban 60 millió ember, a teljes népesség 18%-a élt a szegénységi küszöb alatt. Ezért célul tűzték ki, hogy a szegénységben élők arányát 2005-ig 15%-ra, 2010-ig 10%-ra, míg a szegénységben élő gyermekek számát 2010-ig a felére kell csökkenteni. Ma, a vállalások után tíz évvel, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy az eredmények jórészt elmaradtak és csak újabb, tíz évre szóló vállalások tételére vagyunk képesek. Minden jószándék, akarat ellenére, egyre nagyobb a szegénység, egyre nagyobb a hátrány, a szakadék, ami sorsokat, embereket tart életre szólóan, generációkon átívelően a gazdasági és társadalmi esélytelenségben. Kívülről nézve, a számok tükrében is elkeserítő a helyzet, hát még belülről, naponta meg és átélve a szegénységet, kirekesztést. Sürgető lenne az előrelépés, és nem csak azért, mert mindent mérni, monitorozni akaró, eredményközpontú világban élünk, hanem azért is, mert valóban nagy a baj. Az eredményközpontúság a 2004-ben, az Európai Szegénységellenes Hálózat ösztökélésére, és mintájára megalakult Magyar Szegénységellenes Hálózat tagjai és koordinátorai között is újra és újra felvetődő téma. A szegénységben élőkből és szakemberekből álló koordinációs testületben is sokszor és sokat beszélünk arról, hogy végre már nem csak beszélni, hanem tenni is kellene, hogy érdemben változzanak, haladjanak előre a dolgok. Az idei év választási év, így ígéretek, fogadkozások bőven vannak, a „mi majd megmutatjuk”, „velünk jobb lesz”, „válassz minket” üzenetek beterítik a falakat, az újságokat, ez ömlik a televízióból, rádióból. Folyamatosan, a befogadóképességünket meghaladóan, üzennek, magyaráznak, kommunikálnak nekünk, tömik a fejünk, minden erő a maga szemszögéből magyarázza az eddig történteket, és a maga oldalára kívánja állítani a választópolgárokat. Erre itt van megint egy európai, kommunikációs év. Megint társadalmasítunk, beszélünk majd valamiről, ami ellen pedig végre tenni kellene, megint elköltünk sok pénzt kommunikációs kampányokra, ahelyett, hogy a nehéz helyzetben lévőkre fordítanánk – fordulhat meg sokak fejében. Valljuk be, az eddigi európai évek hazai hasznosulásának, eredményének (az adott téma társadalmi ismertségének, elfogadottságának javulása) fényében igazat is lehetne adni ezeknek a hangoknak. De, a kommunikáció nem csak azt jelenti, hogy beszélünk valamiről, hanem azt is, hogy beszélünk valakivel. Bár az elmúlt években, hónapokban sokféle ötlettel álltak elő, sokan próbáltak meg a szegénység okán, a szegények hátán médianyilvánosságot szerezni, azzal, hogy valós problémákra álságos válaszokat adtak, a problémákat megfelelően, mélységükben bemutató közlésekkel nem, vagy ritkán találkozunk a médiában. A médiát, a közbeszédet a szegénységgel kapcsolatban a politikusok, a gazdasági szakemberek tematizálják, ők szólnak a szegénységről, a szegényekről és természetesen az ő szempontjaik, érdekeik szerint. Pedig a szegénység nem csak, nem elsősorban politikai, vagy gazdasági probléma, így a megoldások sem jöhetnek csak ezekből az irányokból. Szociális, a problémát értő szakembernek, és szegénynek, a problémát élő embernek nem, vagy csak ritkán van lehetősége nagy nyilvánosság előtt elmondani a véleményét. Az pedig, hogy ez a vélemény, tapasztalat érdemben meghallgatásra, továbbgondolásra kerüljön, még ritkább. Beszéd van, (most, a választásokhoz közeledve főleg pártbeszéd), de párbeszéd nincs a szegénységről, a kirekesztettségről. Ez az egyik ok, amiért mégis fontos a Magyar Szegénységellenes Hálózat és hitünk szerint valamennyi szegénységben és kirekesztettségben élő számára ez az év. Ezért szorgalmaztuk már 2008-ban, hogy induljon el az előkészítés, ezért veszünk részt már a kezdetektől az előkészítési és megvalósítási munkában. És ennek során már vannak jó tapasztalatok, eredmények arról, hogy mégis lehet egymással szót érteni, még ha más-más területen is dolgozunk, más az életünk, másmilyenek a problémáink. Az előkészítésben a Szociális és Munkaügyi Minisztérium nem csak a Hálózatot, de közel negyven, szakemberekből, illetve szegénységben élőkből álló civil szervezetet vont be a Konzultatív Tanács munkájába. Együtt sikerült elérnünk, hogy ne csak tv és rádióreklámos, óriásplakátos, meg drága magazinok fényes lapjain színes hirdetésekkel megvalósuló, hagyományos kommunikációs kampány év legyen 2010, hanem az embereket valóságban elérő, egymáshoz közel hozó eseményekből álló programfüzér. Ennek finanszírozására eddigi egyedülálló módon lehetőség volt nyílt pályázaton indulniuk a szervezeteknek, helyi, az év üzeneteit tolmácsoló eseményekkel, programokkal. Meggyőződésünk, hogy sokkal hatékonyabb, több emberhez eljutó, azokat mélyebben bevonó évünk lesz így. Szeretnénk, hogy az év általános üzenetének, „A szegénység elfogadhatatlan, tegyünk ellene!”, átadásán túl konkrét, az életünket befolyásoló dolgokban is történne előrelépés. Ezek egy része a társadalomnak szól: a társadalmi szolidaritás elmélyítése, és az ezt erősítő közös értékek meghatározása. Egy része a politikának, és a szakmának szól: a társadalmi minimum, és a társadalmi alapjövedelem meghatározása, a szociális ellátások, szolgáltatások kiszámíthatóságának és elérhetőségének biztosítása, a szociális szempontok érvényesítése valamennyi szakpolitikában és a költségvetés összeállításában. Ez az év szándékaink szerint tehát nem tömegkommunikációs év, nem a kétoldalú párbeszéd éve. Hanem a többoldalú, közös beszédé, amikor meghallgatjuk, és meghalljuk egymást. Nem vagyok nyelvész (sem), és lehet, hogy nincs is összefüggés, de nem hagyhatom ki, hogy meg ne említsem, hogy a kommunikáció és a kommunió szavak nagyon hasonlítanak egymásra. Van magyar, szintén nagy hasonlóságot mutató megfelelőjük is: közlés és közösség. A 2010. Szegénység és Kirekesztés elleni Küzdelem Európai évének ez lehet a legnagyobb eredménye, ha a közlésből közös beszéd, a közös beszédből pedig közösség alakul. Közösség, ahol a felelősség, a terhek és a megoldások is közösek. Azzal kezdtem, hogy jó a helyszínválasztás, mert ekkora, ilyen komplex bajban bizony csoda kell, és hátha a Csodák Palotája ránk is átsugároz, minket is megihlet most egy kicsit, valami nagy közös csodatételre. Nem fog. Mert nem egy nagy csoda kell, ahhoz hogy változzon valami, elég sok kicsi is. Sárszentlőrincen élünk, múlt pénteken a szekszárdi Esélyek Háza tartott az összes,(majdnem negyven) lőrinci kisiskolás gyermeknek esélyegyenlőségi tájékoztató programot. Egy fiatal hölgy (Réka), és egy fiatalember (Balázs), mindketten értelmi akadályozottsággal élnek, életéről szóló riportfilmet vetítettek le, majd dolgozták fel. Vacsora közben szociális munkási mivoltommal átitatott gondos, „Na beszéljünk csak erről még egy kicsit…” szülői szándékkal kérdezgettem a gyermekeimet, mit láttak, hogyan élték meg ezt az alkalmat. Nem túl bölcs, de annál provokatívabb kérdésemre, hogy miben voltak mások a filmen látott emberek, mint mi, csak vonogatták a vállukat, hogy ők bizony sok különbséget nem láttak, végül, Máté fiam a felfedezés örömétől csillogó szemmel vágta ki a választ: „Ők abban mások, hogy valóra válnak az álmaik!” Talán csak ez a kis csoda, a másikban az embert, az álmodót meglátó gyermeki szemléletmód csodája kell ahhoz, hogy az üzeneteket meghalló, a más baján olykor szörnyülködő, olykor szánakozó, néha még segíteni próbáló közönségből – az üzenetet megértő, továbbító, egymás erejéből épülő közösség legyünk, és így valóra váljanak a mi álmaink is. Köszönöm, hogy meghallgattak. Forrás: LEF