Önmagunk megölésének képessége tanult folyamat. Ahogy életünk első néhány évében elsajátítjuk az emberi együttélés alapvető szabályait, az adott kultúrára jellemző étkezési, öltözködési és párválasztási szokásokat, megtanuljuk használni a tárgyakat, és azt is, miként fejezhetők ki érzelmeink, azt is a minta és megerősítés révén sajátítjuk el, hogy a nagyobb, számunkra megoldhatatlannak látszó konfliktusok, testi-lelki csődök esetén mi a teendő. A konfliktusmegoldó képesség, illetve annak eszköztára a környezet hatására épül be egy személy viselkedésmódjába. A 1974-től kezdődően a média hatására elkövetett, utánzáson alapuló öngyilkosságot a pszichológia, David Phillips amerikai szociológus nyomán Werther-effektus névvel illeti Goethe szentimentális levélregénye, Az ifjú Werther szenvedéseinek hőse nyomán. Werther elérhetetlen szerelmi boldogság utáni vágyból követ el öngyilkosságot, ami az akkori polgári normákkal merőben ellentétes megoldást sugall. A mű a megjelenés után azonnal bestseller lett, és valóságos Werther-lázat okozott a korabeli ifjúság körében, s majd egy tucat öngyilkosság tudható be hatásának. A hetvenes évek végére bizonyítottá vált, hogy a dramatikusan ábrázolt öngyilkosság mintaként és motivációs ösztönzőként befolyást gyakorol olyan emberekre, akik személyisége és problémás élethelyzete hasonló az áldozatéhoz. Igen jelentős a környezet, áttételesen az irodalom és a tömegkommunikációs eszközök hatása az öngyilkossági statisztikákra. A film és a televízió effektusaival, a szépirodalom, a napi sajtó és az internet szerepével számos vizsgálat foglalkozott. Gernot Sonneck a nyolcvanas években felfigyelt egy jellegzetes öngyilkossági formára, a bécsi földalatti szerelvénye alá ugrásra, és elemezte, hogy ez a forma azért terjed járványszerűen, mert minden ilyen eset drámai körítéssel jelenik meg a sajtóban és a televízióban. Nehéz tetten érni és mérni a tévéműsorok hatását, azonban „dózis-válasz” összefüggést is sikerült kimutatni, ha több műsor szólt az esetről. Minél több embert értek el a műsorok, és minél életszerűbbek és dramatikusak voltak, annál nagyobb gyakorisággal fordult elő a bemutatotthoz hasonló öngyilkosság. A kutatók az eredmények közzététele után hangsúlyozták annak jelentőségét, hogy a híradásokban az újságírók és televíziós szerkesztők tárgyilagosabb formában és kevésbé részletesen tálalják az eseményeket. Az öngyilkosság gondolata, fogalma mint felkavaró téma, benne van a köztudatban, a közbeszédben, e tekintetben is szeretnek állást foglalni az emberek. Shneidman (1985) nyomán tudjuk, hogy számos előítélet él a köztudatban az öngyilkossággal kapcsolatban, melyeket nem igazol a tudományos kutatás. – aki öngyilkosságról beszél, az soha nem követi el, – az öngyilkosságnak nincsenek előjelei, – aki öngyilkos akar lenni, az mindenképpen meg is akar halni, – aki egyszer hajlik az öngyilkosságra, bármikor megteheti, – öngyilkossági krízis utáni javulás azt jelenti, hogy megszűnt a veszélyeztető tényező, – mindenki, aki öngyilkosságot követ el, vagy akar elkövetni, elmebeteg, – az öngyilkosság pszichotikus cselekvés. Annak ellenére, hogy hazánkban az elmúlt húsz évben jelentősen, csaknem harminc százalékkal csökkent az önkezű halálok száma, Magyarország még mindig előkelő helyet foglal el az öngyilkosságra vonatkozó statisztikákban. Égető szükség volna egy kiterjedt megelőzési programra, amelyben a média és az egyházak is részt vesznek. Nagy Zsuzsanna