Frász, nyavalyatörés, sülykór, mindez nem más, mint az epilepszia régi magyar elnevezése. A hagyományos magyar népi babonás gyógyító eljárást a frászkarika kifejezés őrzi, mely egy különleges tésztából sütött karikát jelentett, melyen át kellett bújtatni a görcsrohamban szenvedő csecsemő fejét. Számos korai kultúrából ránk maradt trepanált koponya mutatja, hogy a központi idegrendszert, az agyat érintő betegség már megoldásmódok, gyógymódok keresésére sarkallta elődeinket. Nem zárhatjuk ki, hogy olyan betegségek gyógyítását is koponyalékeléssel próbálták megoldani, mint a fejfájás, a koponyaűri nyomást, feszülést okozó különböző betegségek, daganatok, epilepszia. Az alvászavarok, elmebetegségek több típusa is számításba vehető, bár mindez még nem bizonyított. Az epilepszia mint betegség az ókorban is jól ismert volt, epilepsziás betegeket megemlít a Biblia (Máté 17:14-21). Az ókor nagyjai közül a följegyzések szerint Nagy Sándor és Július Cézár ugyancsak ebben szenvedett. A görög orvosok számos kezelést ajánlottak a rohamozás ellen, Hippokratész például egyik neves epilepsziás betegének a koplalást javasolta, ezt a gyógymódot egyébként a Biblia is említi (Márk 9:14-29). Az éhezést mint a tünetmentes állapot elérésére megfelelő gyógymódot igazolta a modern orvostudomány is a 20 század elején. A 20-as években Észak-Amerikában fejlesztették ki a koplalás megfelelőjeként a ketogén diétát. Ennek lényege a szigorúan szabályozott táplálkozás: a minimális szénhidrát-, de nem korlátozott zsírbevitel, így éri el a ketontestek (aceton, β-hidroxi-acetát, acetoacetát) termelődését. A diéta meglepően sikeres voltát bizonyítja Peterman 1925-ben megjelent cikke, mely szerint betegeinek 60%-a rohammentes lett, további 35%-ban legalább megfeleződött a rohamszám. Korábban azonban az epilepsziát egészen a 19. századig a genitáliák megbetegedésének tartották, és szoros összefüggést véltek fölfedezni a maszturbáció és a görcsrohamok között. Még a csonkolás – kasztráció vagy a csikló eltávolítása –mint gyógymód is fölmerült az epilepszia kezelésében. E bűnös háttér feltételezése miatt nem volt szabad nyilvánosság elé tárni például Lord Tennyson betegségét, aki kamaszkorától kezdve görcsrohamoktól szenvedett. Orvosai viszont a köztiszteletnek örvendő családok reputációját megőrzendő nem voltak hajlandók számot adni a diagnózisról. A betegség megítélése A morbus sacert, azaz a szent betegséget, félelemmel elegy tisztelet övezte. Az epilepsziában szenvedő betegre az idők folyamán több kultúrában is úgy tekintettek, mint aki szoros, intenzív kapcsolatot ápol a szellemvilággal. Az ókorban az epilepsziát szent betegségként tartották számon, a középkorban viszont már üldözték, és a közvélekedésben máig tart negatív megítélése. Érdekes módon a rohamokat a történelem során gyakran összefüggésbe hozták a szellemi erőkkel és kiemelkedő tehetséggel, illetve a kiváló vezetői képességekkel. A történelmi feljegyzések tanúsága szerint jó néhány híres ember szenvedett epilepsziában. Az irodalmi hírességek közül Moliére, Tolsztoj, Flaubert, Dickens és Dosztojevszkij érdemel külön említést, a képzőművészek közül pedig a leghíresebb beteg Van Gogh volt. Ismert epilepsziás beteg még Alfred Nobel. A zeneművészet terén Handel, Paganini, a nagy orosz komponista, Csajkovszkij szintén epilepsziás rohamokat élt át. Beethoven feltehetően szintén epilepsziás lehetett. A szó etimológiája is ezt tükrözi, minthogy a görög "epilepsia" fogva tartást, megragadást jelent, mely szerint az illetőt a roham alatt "természetfeletti erő" ragadja el. Ez az elnevezés nem véletlen, nyilván azt tükrözi, hogy bizonyos rohamokat megelőzően a beteg "furcsa érzést" észlel, amit korunkban aurának neveznek. Az aura lehet nagyon összetett érzet, különösen akkor, ha az agy valamely memóriaközpontja is érintett. Ilyen esetekben moziszerű hallucinációk jelentkezhetnek. Mások gyötrő félelmet vagy éppen gyönyört tapasztalnak. Előfordul különös illatok, szagok észlelése is. Mindazonáltal tapasztalható a bizonytalanság a kóroktan terén, nevezetesen, hogy a rohamok hátterében az esetek nagyobbik részében még mindig nem sikerül állandó tényezőket, biztosan jellemzően kimutatható okot találni. A legelfogadottabb tudományos konszenzus szerint a rohamok keletkezéséért feltehetően az agy kémiai egyensúlyának, különösen az agyi ingerületátvivő anyagok, a neurotranszmitterek működésének felborulása a felelős. NZS