A spanyol határ menti Ciboure-ban látta meg a napvilágot, anyjától a baszk hagyományok, a spanyol zene iránti életre szóló rajongást kapta örökül, svájci mérnök-feltaláló apjától a kitartást és a pontosságot tanulta meg. Kiskorától tehetségesen zongorázott, tizenhárom évesen már komponált, és felvették a párizsi konzervatóriumba. Nevét 1902-ben a Pavane egy infánsnő halálára című zongoradarabja tette ismertté, később a mű zenekari átiratát is elkészítette. Hihetetlen stílusérzékkel és mesterségbeli tudással ontotta szerzeményeit, de a siker mellett a csalódásokból is kijutott a bohém, társaságot kedvelő fiatalembernek. A konzervatóriumban töltött tizennégy esztendő alatt ötször próbálta elnyerni a fiatal zeneszerzők rangos kitüntetését, a Római-díjat, de egyszer sem sikerült. Szembe kellett néznie a plágium alaptalan vádjával is, nevével kapcsolatban gyakran emlegették Debussy szerzeményeit. Korai szerzeményeire vitathatatlanul hatást gyakorolt a zeneszerző, de gyorsan kialakította saját stílusát. A két komponista barátsága meg is szakadt, az egymás iránti tiszteletet éles versengés váltotta fel. Pályája egyik csúcsának a Szergej Gyagilev orosz balettjének írott Daphnis és Chloé című balettjét tartják, amelyet 1912-ben mutattak be. Gyagilev felkérésére született a La Valse című darab is, de az impresszárió soha nem adatta elő, ami végül kapcsolatuk megszakadásához vezetett. 1914 és 1917 között írta a Couperin sírja című zongoradarabot, amelyet zenekarra is áthangszerelt. (Közben, az első világháború idején, 1916-ban bevonult, a frontra került, 1917-ben megromlott egészsége miatt szerelték le.) A háború alkotói válságba sodorta, anyja halála miatt kedélye elborult, csak a húszas években talált ismét magára. Zongorára, négy kézre írta a Lúdanyó meséit, amelynek később balettváltozatát is elkészítette. 1922-ben mutatták be Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoradarabjának zenekari átiratát, amely az ő hangszerelésében lett igazán ismert és népszerű. Zenekari darabjai közül legismertebb az 1928-ban bemutatott Bolero, amely - Ida Rubinstein felkérésére - balettzenének íródott. A műben ugyanaz a dallam ismétlődik újra meg újra, zseniális hangszerelésben, a témát egyre több hangszer, végül már az egész zenekar crescendo játssza. Később önironikusan jegyezte meg Honeggernek: "Csupán egyetlen mesterművet alkottam, a Bolerót. Sajnos, ebben nincs zene." Karmesterként a világ számos országában vendégszerepelt, 1928-ban sikeres turnén vett részt az Egyesült Államokban, ahol barátságot kötött George Gershwinnel, akinek hatására zenéjében megjelentek a jazz elemei is. 1931-ben komponálta két zongoraversenyét. 1932-ben Budapesten is fellépett, saját szerzeményeit dirigálta. A sors iróniája, hogy míg fiatal korában modernizmusa miatt támadták, utolsó alkotói periódusában többen - köztük Erik Satie - divatjamúltnak és megalkuvónak nevezték. Visszavonultan, magányosan élt Párizs közelében, kertjét művelte, és egzotikus macskákat tenyésztett. Így vallott magáról: "Egyetlen szeretőm a zene. Nekünk, művészeknek nem való a házasság, mert aligha nevezhetnek bennünket normálisnak, életvitelünk pedig, még annál is abnormálisabb." 1932-ben autóbalesetet szenvedett, amelyből felépült ugyan, de titokzatos betegség támadta meg. Bal agyféltekéjének működése összeomlott, életének utolsó öt évében súlyos beszédzavarban, afáziában szenvedett. Béna kezével még egy hangjegyet is képtelen volt lejegyezni, pedig zenei képzelete működött. Állapotán agyműtéttel próbáltak segíteni, de az operáció következtében 1937. december 28-án Párizsban meghalt. Forrás: MTI