A szerzők a krónikus pszichiátriai betegek magyarországi ellátásának sajátos, a ha­gyományos pszichiátriai egészségügyi ellátórendszeren kívül zajló formájának, a szociális otthonok világának kevéssé ismert intézményi aspektusait mutatják be. Ma­gyar és nemzetközi történeti források és szak­irodalmi adatok felhasználásával áttekintik a hazai pszichiátriai ellátások fejlődésének egyes sajátosságait, ismertetik a pszichiátriai betegeket ellátó jelenlegi magyar egészségügyi és szociális ellátások főbb strukturális adatait. Végül személyes tapasztalataik alapján ismertetik az EU legnagyobb, kizárólag pszichiátriai betegeket bentlakásos szociális otthoni formában ellátó intézmény működésének, egyes szakmai jellemzőit. A múlt század elejére a magyar pszichiátria jelentős infrastrukturális eredményeket tudhatott magáénak, hiszen ekkor már három nagy létszámú önálló elmegyógyintézet és számos kórházi elmeosztály is működött. Az 1900-ban megrendezett Első Elmeorvosi Értekezlet ülésén mégis többen figyelmeztettek: az elmegyógyintézetek zsúfoltak, a főként vidéki kórházi osztályok jelentős részének színvonala pedig messze elmaradt a szakmailag elfogadhatótól. A megoldást újabb önálló intézetek építésében és a Nyugat-Európában már bejáratott családi gondozás intézményének bevezetésében látták, azonban csak utóbbi valósulhatott meg - az viszont nagy sikerrel - a múlt század első felében. A második világháborút követő társadalmi-politikai-gazdasági-ideológiai fordulat következtében viszont a családi ápolás intézményét elsorvasztották, az elmebetegügy fókusza pedig a kórházi ellátás és a járóbeteg-gondozás fejlesztésére irá­nyult. Viszont közben kialakult egy új in­tézménytípus az 1950-es években: az elmeszociális otthon, melyekben országosan megközelítőleg annyi krónikus pszichiátriai beteget láttak el, mint ahány működő kórházi ágy felett rendelkezett a hazai pszi­chiátria. Ez az állapot máig nem változott érdemben, miközben ezek az elmeszociális otthonok talán a korábbiaknál is láthatatlanabbak a szakmai és a laikus nyilvánosság számára egyaránt, helyzetük pedig évről évre romlik. Az adatok rávilágítanak arra, hogy a jelenlegi formájában működő hazai ellátórendszerben történeti okokból a krónikus pszichiátriai betegek ellátása összemérhető arányban zajlik az egészségügyi és az azzal alig összehangolt szociális in­téz­ményrendszeren belül. A szerzők javaslata szerint további kutatások szükségesek annak érdekében, hogy a jelenlegi helyzet jobb feltárása, leírása és megértése révén az egészségügyi és szociális pszichiátriai ellátások összehangolt fejlesztésével érdemben lehessen emelni a szolgáltatások minőségét és javítani az érintett betegek, hozzátartozóik, valamint az őket ellátó/támogató egészségügyi és szo­ciális szakemberek életminőségét.

Az élet végével kapcsolatos etikai és jogi döntések mind a szakmai, mind a nagyközönség érdeklődésére számot tarthatnak. Azokban az országokban is, ahol az eutanázia nem engedélyezett, időről időre vannak szenvedő betegek, akik a nyilvánosság bevonásával próbálják keresztülvinni akaratukat, hogy részesítsék őket kegyes halálban.

Az élet végével kapcsolatos etikai és jogi döntések mind a szakmai, mind a nagyközönség érdeklődésére számot tarthatnak. Azokban az országokban is, ahol az eutanázia nem engedélyezett, időről időre vannak szenvedő betegek, akik a nyilvánosság bevonásával próbálják keresztülvinni akaratukat, hogy részesítsék őket kegyes halálban.

A kollégium megtárgyalta a Nemzeti Rákellenes Program MOTESZ-ben történt egyeztetését. Megállapította, hogy a társszakmáknak nagyobb súllyal kellett volna a tervben szerepelni, a jelenlegi változatban főleg az onkológia szerepét taglalják. A radiológiai szakma képviselői tervezik, hogy akár a nyilvánosság elé is lépnek, hogy biztosítsák a megfelelő reprezentációt. A CT-tüdőszűrés jelen helyét a kollégium a közeljövőben fogja tárgyalni.

A cím szerinti „ártó nyilvánosságot” képviselem. Átlagos helyzetben ez a minősítés nem zavar, hozzászoktam, hogy az újságíró helyzete. a rendőréhez hasonló. Mindenki elismeri, hogy szükség van újságíróra s rendőrre is, de senki nem akar velük találkozni. Az ugyanis már többnyire rosszat jelent, de legalábbis a rossz kockázatát. Ha nem ez a természetes állapot az oka az említett kényelmetlenkedésnek, akkor mi?