A vizsgálat célja: Felmérni a Sclerosis Multiplex életminőségre gyakorolt hatását és megvizsgálni, hogy mutat-e jelentős eltérést a ”vidéken”, valamint a fővárosban gondozott betegek állapota között. Vizsgálati módszer és minta: A keresztmetszeti vizsgálat standard kérdőívekkel történt (SF-36 kérdőív, Társas támogatás kérdőív, Rövidített házastársi stressz skála, Rövidített Együttműködés skála), kiegészítve a szociodemográfiai és a betegségre vonatkozó kérdésekkel. A vizsgálat ideje: 2013. augusztus - 2014. január. Célcsoport: a budapesti Szent Imre Egyetemi Oktatókórház SM szakambulanciáján és a nyíregyházi Jósa András Kórház Neuroimmunológiai szakrendelésén megjelent SM betegek. (N=100) Eredmények: megállapítást nyert, hogy a vizsgált mintában, a betegek részéről történt életminőség értékelés, közepes eredményt mutatott. A betegség jellegéből adódóan jelentősen érintett a fizikai állapotuk, a mindennapi tevékenységek elvégzésére, önellátásra képesek, de a szabadidő eltöltési tevékenységeik korlátozottak. A társas támogatottság tekintetében a család meghatározó szerepet kap. Vizsgálatom igazolta, hogy szignifikáns a különbség a „vidéki” és a budapesti betegek között, mely szerint a nyíregyházi betegek az általánosan elismert, hagyományos családi környezetben nagyobb számban élnek, mint a fővárosi betegek. Következtetés: A felmérés szerint az egyéb segítő szervezetek nem támogatnak olyan hatékonysággal, amely az jellegükből adódóan elvárható lenne. Egészségvédő hatású a házastársi kapcsolattal való elégedettség, melyet a kutatás eredményei alátámasztottak. A Sclerosis multiplex egy krónikus megbetegedés, amely az életminőség minden dimenzióját érinti. Az életminőség mutatói a betegséggel való megküzdés, a családi működőképesség megtartása, a megfelelő szociális kapcsolatok fenntartása, a társadalmi hasznosság érzése, amelyeket erősíteni szükséges.

Balesetes súlyos agysérült betegek rehabi­litációs eredményének vizsgálata az osztályos kibocsátást követően, majd 5 évvel később. Retrospektív leíró vizsgálat a kórházi rehabilitáció után, majd prospektív vizsgálat 5 évvel később. A vizsgálat alanyai – 2013-ban az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Agysérültek Rehabilitációs Osztályán kezelt balesetes súlyos agysérült betegek. A vizsgált időszakban 232 esetet kezeltek, ebből 99 volt a baleset következtében súlyos agysérült, mely­ből 66 beteg adatait sikerült feldolgozni. Az után­kö­vetés 50 esetben volt eredményes, 37 férfi és 13 nőbeteget sikerült elérni, megvizsgálni, 3 beteg elhunyt. A betegek át­lag­életkora 42 év (22–72) volt. A betegek többsége (36/50) közlekedési balesetben sérült. A kómás állapot átlagos ideje 19 nap (1–90), a poszttraumás amnézia átlagos ideje 45 nap (5–150) volt. A páciensek a balesettől számolva a 44. (11–111.) napon kerültek át rehabilitációra, amely 95 na­pig (10–335) tartott. Az első kórházi rehabilitáció során ön­el­lá­tóvá 38 beteg vált, és az utánkövetés idején változatla­nul 38 beteg volt önellátó, 2 páciens közepes, egy kis segítséget igényelt. Az utánvizsgálat idején négyen felsőfokú ta­nul­má­nyokat folytattak, 24-en dolgoztak (6 védett, 6 a bal­eset előtti munkakörben, 12-en másik munkahelyen). Nem dolgozott 22 korábbi páciensünk, közülük kettő nyugdíjas volt. Vizsgálatunk alapján súlyos agysérülést követően a betegek kórházi rehabilitációja eredményes volt, többségük sikeresen visszailleszkedett családjába és a munka világába. Kiemelkedően jó rehabilitációs ered­mény­nek tartjuk, hogy a sikeresen rehabilitált páciensek kö­zel fele dolgozott, és négyen továbbtanultak. Az eredmé­nyes rehabilitáció a közel 40 éves tapasztalatnak és a sike­res multidiszciplináris csapatmunkának köszönhető.

[A CANOMAD (krónikus ataxiás neuropathia, ophthal­moplegia, M-protein-agglutináció, diszialozil-antitestek) szindróma ritka polyneuropathia, melyben IgM-para­proteinek lépnek reakcióba a diszializált epitópokat tar­talmazó gangliozidokkal. Ezen folyamat hátsó gyöki ganglionopathiához, valamint a cranialis és a perifériás idegek B-lymphocyta-mediált infiltrációjához vezet. A betegség klinikai képét ataxia, enyhe fokú izomgyengeség, areflexia, valamint szenzoros eltérések és agyidegtünetek dominálják. A rituximab-, valamint az intravénás immunoglobulin (IVIg-) kezelés hatékonyságát esettanulmányok támasztják alá. Közleményünkben egy 57 éves férfi beteg járásnehe­zí­tettséggel, négy végtagi zsibbadással és ügyetlenséggel járó esetét mutatjuk be. Neurológiai státuszában areflexia, vibrációérzés-csökkenés, valamint ataxia volt megfigyelhető. A laboratóriumi vizsgálatok a szérumban IgM monoklonális komponens és diszialozil-antitestek jelenlétét igazolták. A beteg részletes elektrofiziológiai kivizsgálása során szenzomotoros demyelinisatiós polyneuroradiculopathia igazolódott. Az alkalmazott IVIg- és rituximab­kezelés ellenére a beteg állapota foko­zatosan romlott, majd légzési elégtelenség követ­keztében elhunyt. Az elvég­zett neuropatológiai vizsgálatok hátsó kötegi és gyöki atro­phiát, valamint kevert mononukleáris sejtes infiltrációt mutattak. A jelen közlemény célja, hogy felhívja a figyelmet a szind­rómára, ezáltal elősegítse a betegek életminőségét potenciálisan javító immunszuppresszív kezelés mielőbbi beve­zetését.]

Életének 71. évében, 2005. május 18-án hosszú, a tőle megszokott méltósággal viselt szenvedés után elhunyt dr. Lipcsey Attila egyetemi tanár, a Fővárosi Szent János Kórház korábbi Neuropszichiátriai Osztályának vezetője, a kórház tudományos igazgatója.

Munka, becsület, haza és hit minden területen – ez dr. Romics Imre professzor ars poeticája és egyben üzenete a fiataloknak. Ô, akárcsak bátyja, László, aki egyben példaképe volt, ezt hozta otthonról. Hisz abban, hogy minden generációban megvan a tisztelet, még ha egészen más gondokkal kell is megküzdeniük. „Más világ van, a rezidensek már önállóbbak, képzettebbek, jól beszélnek nyelveket, de ez jól is van így. Viszont fontos megőrizni a »nagyok« emlékét, »merítkezni« tudásukból, em­berségükből. És mindig egy lépcsővel előrébb kell lépni”– vallja az urológus szakember. Bátyja volt az első orvos a családban, aki megmutatta azt az utat, amelyet pályája során mindvégig maga előtt látott. Különböző személyiségek voltak, a 11 év korkülönbség okán más korszakban, nem egyszerre nőttek fel, de értékrendjük az életről, a betegekről való gondolkodásuk ugyanaz volt és maradt. Tőle tanulta többek között a beteg tiszteletét, a beteggel való kommunikációt, a hangnemet, nincs tegeződés, bratyizás, mert annak a gyógyítás látja a kárát. Dr. Romics Imre urológusprofesszor orvosi szobájában ma is ott van édesapjuk fényképe