Az inkretinek a bélhuzam speciális sejtjeiben termelődő hormonszerű peptidek. Két fő képviselőjük a GLP-1 (glükagonszerű peptid-1) és a GIP (glükózdependens inzulinotrop polipeptid), amelyeknek elválasztását a táplálék elfogyasztása serkenti. Az inkretinek fő hatása az, hogy fokozzák az étkezést követő inzulinszekréciót. Az inkretinek rendkívül gyorsan lebomlanak a szervezetben, a degradációt a dipeptidil-peptidáz-IV (DPP-IV) enzim végzi. Az inkretinhatás 2-es típusú diabetesben erősen károsodott, döntően a GLP-1-szekréció csökkenése miatt. Az elmúlt évek kutatásai a 2-es típusú diabetes új terápiás lehetőségére irányították a figyelmet. A GLP-1 tartós infúziója nem terjedhetett el a gyakorlatban, kifejlesztettek azonban olyan GLP-1-mimetikumokat, amelyek agonista hatást fejtenek ki a receptorokon, de ellenállnak a DPP-IV általi lebontásnak. Az inkretinmimetikus tulajdonságú, GLP-1-agonista exenatid növeli a postprandialis inzulinszekréciót, csökkenti a glükagonelválasztást, lassítja a gyomorürülést, növeli a teltségérzetet, így alkalmazása során csökken a testsúly. Kísérletes körülmények között béta-sejt-megóvó tulajdonsága is dokumentált. Hátránya, hogy csak subcutan alkalmazható, és jól dokumentált mellékhatásprofillal rendelkezik. A DPP-IV-gátlók (inkretinhatás-fokozók: sitagliptin, vildagliptin) per os alkalmazhatók és jól tolerálhatók. Az inkretinmimetikumok, illetve az inkretinhatás- fokozók első képviselői az exenatid, a vildagliptin és a sitagliptin. A sitagliptin 2008. augusztusa óta hazánkban forgalmazott, támogatott antidiabetikum. Vércukor- és HbA1c-csökkentő hatásukat elsősorban kombinált kezelési rendszerben (döntően metformin mellett alkalmazva) érdemes kiaknázni. Elérhetőségüket követően a 2-es típusú diabetes új alapokon nyugvó terápiájára nyílik majd lehetőség, az új gyógyszerek végső megítéléséhez azonban még hosszú távú klinikai tapasztalatszerzés szükséges.

A hepatitis B-vírus (HBV) -fertőzés világszerte jelentős egészségügyi probléma, így Magyarországon is. A krónikus fertőzés általában panaszés tünetmentesen zajlik, legsúlyosabb következménye a májcirrhosis és a hepatocellularis carcinoma. Az utóbbi nem csak májzsugorodás talaján alakulhat ki, azaz az inaktív stádiumban lévő betegeket („tünetmentes hordozó”) is fenyegeti. Az utóbbi években a terápiás lehetőségek fejlődése mellett a fertőzés természetes lefolyásával kapcsolatos ismeretek is bővültek, és ennek alapján a kezelés indikációja is változott. A vírusnukleinsav-titer (HBV-DNS) mennyiségi meghatározása a diagnosztika alapkövévé vált. Korábban normális májenzim (alanin-aminotranszferáz - ALT) -értékek esetén a HBsAg-pozitív beteget tünetmentes hordozónak minősítettük, és antivirális kezelés nem jött szóba. Ma már a HBV-DNS-titer ismerete nélkül a fertőzés stádiuma és a kezelés szükségessége nem ítélhető meg. A HBV e-antigén-pozitív esetben 20 000 IU/ml, negatív esetben 2000 IU/ml titer felett - tartósan normális ALT-érték esetén is - májbiopszia mérlegelendő, gyulladás vagy fibrosis esetén pedig antivirális kezelés indokolt. A krónikus B-hepatitis kezelésének „gold standardja” napjainkban is az interferon-alfa. Kedvezőbb farmakokinetikai tulajdonságai miatt a pegilált interferon-alfa-2a-t alkalmazzuk. További kezelési lehetőség a nukleozid- vagy nukleotidanalógok alkalmazása; ezek szájon át adhatók, alig van mellékhatásuk, és - szemben az interferonnal - dekompenzált májbetegségben is használhatók. Hátrányuk, hogy a végleges gyógyulás (HBsAg-anti-HBs szerokonverzió) igen ritka, és előbb-utóbb a B-vírus rezisztenciájának kialakulásával kell számolnunk. A legrégebben alkalmazott lamivudint lassan kiszorítják az újabb készítmények, mint az adefovir, az entecavir és a tenofovir. Ezek hatékonyabbak, és lényegesen ritkábban alakul ki irántuk rezisztencia.

BEVEZETÉS - Az alacsony malignitású (low grade) fibromyxoid sarcoma (LGFMS) leginkább a vázizomból indul ki, fiatal-középkorú felnőtteknél; férfiak körében gyakoribb, mint nők között. Elsősorban az alsó végtagok érintettek, főleg a comb területe. Az LGFMS egyik variánsa a hialinos orsósejtes tumor óriásrozettákkal. A tumor klasszikus és orsósejtes variánsa között számos átfedés van elsősorban az életkort, a lokalizációt, a szövettani képet és az áttétképzést figyelembe véve. ESETISMERTETÉS - Egy 76 éves, afroamerikai férfi egy fájdalmatlan, a bal halántéktájon elhelyezkedő, az elmúlt 10 év során lassan növekvő daganattal jelentkezett egyetemünkön. A radiológiai differenciáldiagnózisban liposarcoma, malignus fibrosus histiocytoma és rhabdomyosarcoma szerepelt. Sebészi kimetszést követően a szövettani és immunhisztokémiai vizsgálatok alacsony malignitású fibromyxoid sarcomát igazoltak. A tumort kis sejtsűrűség és kollagénben gazdag stroma jellemezte, néhol myxoid területekkel és örvényszerű mintázattal. A tumorsejtek pozitív immunhisztokémiai reakciót mutattak vimentinnel, negatív reakciót láttunk S100-zal, CD34-gyel, izomspecifikus aktinnal, dezminnel és citokeratinnal (AE1/AE3). KÖVETKEZTETÉSEK - Tekintettel arra, hogy ebben a lokalizációban alacsony malignitású fibromyxoid sarcoma még nem került leírásra, esetünket érdemesnek tartjuk közlésre.

Az orvosi kommunikációs szakirodalom leértékeli a média egészségmagatartásra gyakorolt hatását. Pedig a médiamarketing - a tömegek elérésének tudománya - a preventív és terápiás kommunikáció csatornája lehetne. Különösképpen modellértékű az evészavarok és az elhízás esete.

Ferdinand Hodler, svájci festő sokrétű művészetének legdrámaibb mozzanata az a képsorozat, amelyen halálos beteg szerelmének utolsó életszakaszát örökítette meg, beleértve magát a haldoklást, az agóniát is.