A depressziós és szorongásos betegségek gyakoriságuk és visszatérő jellegük miatt komoly problémát jelentenek mind a pszichiátriai, mind a háziorvosi praxisban. Gyakori komplikációikkal együtt (öngyilkosság, öngyilkossági kísérlet, másodlagos alkoholizmus/drogbetegség, fokozott car-diovascularis és cerebrovascularis morbiditás és mortalitás, munkahely elvesztése, szociális izoláció stb.) jelentős egyéni, családi és össztársadalmi terhet jelentenek. Közle­ményünkben áttekintjük a depressziós és szorongásos betegségekben esetlegesen észlelhető, klinikailag feltárható ön-gyilkossági rizikó- és protektív faktorokat, valamint a suicidalis betegek felismerésének és ellátásának főbb szempontjait. A rendelkezésre álló gyógyszeres és nem gyógyszeres terápiák segítségével a depressziós és szorongásos betegségek döntő többsége sikeresen kezelhető és a velük kapcsolatos öngyilkos magatartás az esetek döntő többségében megelőzhető. Ebben - és elsősorban az öngyilkossági rizikó felismerésében - a pszichiátereken kívül jelentős szerep jut a háziorvosoknak is.

Az egészség-gazdaságtan és társterülete, az egészségpolitika legfőbb célja a szűkös erőforrások minél hatékonyabb elosztása az egészségügyben, több szempont együttes figyelembevétele mellett.

A munkahelyi zaklatás, a mobbing, bullying, pszichoterror az utóbbi két-három évtizedben a társadalomtudományok kiemelt kutatási területe lett. A mobbing több, mint egyszerű konfliktus két személy kö­zött; komplex probléma, amelyet különféle egyéni és szervezeti kontextusokban lehet és kell szemlélni. A széles körű elméleti és empirikus kutatások ellenére egységes definíciója máig nincs, jellemző, hogy szociális manifesztációin keresztül írják le. Az interperszonális konstellációk különbözősége ellenére a mobbing kiváltó faktorai, szakaszai és szereplői hasonló mintázatot mutatnak. Egységes a szakirodalom a kö­vetkezmények leírásában és értékelésében is: a munkahelyi zaklatás jelentős egészségromboló tényező, súlyos pszichoszomatikus és pszichés következményekkel jár mind az érintettek, mind a munkahelyi kollektíva számára: romló teljesítmény, erodálódó munkahelyi morál, munkával való elé­gedetlenség. Mindezen tényezők összeadódva pénzösszegben is kifejezhető, ko­moly károkat okoznak. Az egészségügyben különösen magas a mobbing prevalenciája. Az itt tapasztalható hierarchikus szervezeti struktúra, a folyamatos túlzott igénybevétel, a fizikai és érzelmi stressz lehetőséget nyújtanak a mobbing kialakulásához. Az orvoslás tradíciók által közvetített szakmai-társadalmi kultúrája pedig hozzájárul annak elfogadottságához, a probléma elhallgatásához, illetve bagatellizálásához. A pszichoterror jellemzően már az egyetemi képzés során megjelenik a medikusok életében. A hivatásra való felkészítés, a szocializációs fo­lyamat pozitív hatásai nem mindig tudják kellőképpen ellensúlyozni a negatív élményeket. Az orvosok modellszerepe, a kollégákkal és a hallgatókkal szembeni viselkedése lehet protektív tényező, de lehet to­vábbi mobbing-magatartás ösztönzője is. A megelőzés mind szervezeti, mind egyéni szinten nagyon fontos teendő, komplex in­tézkedéseket kíván meg, amelyek eredményessége csak hosszú távon érzékelhető.

Az inkvizíció előtt tanait visszavonó Galilei pere Bertolt Brecht és Németh László írói pályájának legtartósabb és legtöbb töp­ren­gést kiváltó művészi témája volt. Mindhár­man orvostudományi egyetemen indultak. Galilei és Brecht nem szerzett diplomát, Németh orvosi tevékenységét művészi hivatásának rendelte alá. A szerzők vizsgálják Brecht és Németh Galilei-drámájának keletkezéstörténetét, orvosi tanulmányaik és betegségeik esetleges hatását e színművekre, s összehasonlítják a két író mondanivalóját. A műveket értékelő és új­raértékelő műveletek tükrében nyomon követik az írók arra irányuló küzdelmét, hogy továbbfejlesszék belátásaikat. Brecht és Németh drámái, formálódásukkal és ha­tásukkal együtt, támpontokat nyújthatnak a tudományos és művészi igazság történelmileg változó perspektivikusságának megértéséhez.

BEVEZETÉS - A hozzátáplálás átmeneti időszak a kizárólagos szoptatás és a családi ételek fogyasztása között, miközben a szoptatás folytatódik. A hozzátáplálást ak­kor kell elkezdeni, amikor az anyatej ön­magában már nem fedezi a csecsemő tápanyag-szükségletét, ideálisan hat hónapos kor körül. RÉSZTVEVŐK ÉS MÓDSZEREK - Az Egész­séges Utódokért Projekt keretében 0-3 éves korú gyermekek szüleitől (n=1133) kapott önkitöltő kérdőíven elemeztük a hozzátáplálással és elválasztással/elválasztódással kapcsolatos kérdéseket. EREDMÉNYEK - A hozzátáplálás a mintában 5,5±1,8 hónapos korban kezdődött el. A betöltött 4 hónapnál fiatalabb csecsemők 6%-ánál, a 4-6 hónapos csecsemők csaknem kétharmadánál kezdték meg a hozzátáplálást. A 7-12 hónaposok 32%-a még szopott. Ez az arány 12-24 hónapos korban 24%, 25-36 hónapos korban 5,5% volt. A szoptatottak átlagosan napi 6,7±1,6 alkalommal, a szoptatott és már hozzátáplált gyerekek átlagosan napi 5,6±1,5 alkalommal ettek. A teljes elválaszt(ód)ás után a gyerekek 4,9±0,9 alkalommal étkeztek naponta. A válaszoló anyák 60,4%-a igény szerint, 39,6%-a pedig napirend szerint táplálta gyermekét. Az anyák 16%-a jelezte, hogy gyermeküknek táplálási nehézségei vannak. KÖVETKEZTETÉSEK - Kívánatos lenne csecsemőtáplálási adatszolgáltatásunkat kibővíteni a hozzátáplálásra vonatkozó mutatókkal, mint a hozzátáplálás bevezetésének ideje, a táplálás napi gyakorisága, az étel állaga, kalóriatartalma, biztonságos elkészítése. A válaszkész táplálás a válaszkész szülői magatartás része, a szülőt erről fel kell világosítani és támogatni kell. Szorgal­mazni kell a szoptatás folytatását a hozzátáplálás bevezetése után, legalább egyéves korig, és mindaddig, amíg az anya és a csecsemő folytatni kívánja.