A klinikai dialízis bevezetését a múlt század közepén Willem Kolff (1944), Nils Alwall (1946), valamint Skeggs és Leonards (1948) munkássága tette le he tő vé. Az első hazai műveseállomások Szegeden (1953), Bu dapesten (1960), Pécsen (1964), Miskolcon (1968) és Debrecenben (1970) alakultak meg. Az akkor használatos tekercs- és lapdializátorok túlnyomórészt csak a heveny veseelégtelenség kezelését tették lehetővé. Előkészítési idejük hosszú volt, és a rendszert konzervvérrel kellett fel tölteni. A kezelést technikai hibák (celofánszakadás, bealvadás), valamint a nagy extrakorporális volumen miatt tenzióingadozás kísérte.

A Magyarországon is egyre szaporodó „orvosperek” korában tanulságos és elgondolkodtató lehet végiggondolni, hogy e jogi felelősségnek milyen előképei léteznek az európai joggyakorlatban. Az európai közös jog alapját képező klasszikus római jogban egységes és általános orvosi felelősséget megállapító normákkal nem találkozhatunk. Ennek okait részben a római jog esetjogi szemléletében kereshetjük, hiszen a jogtudósok egy-egy adott problematikus ügy megoldására, és nem elvont magatartási normák megalkotására koncentráltak. Emellett kihatott a szabályokra az orvosok, valamint a betegek jogállásának heterogén mivolta is. Az orvosok legtöbbször idegen származású gyógyítók voltak, akik rendszerint rabszolgaként kerültek Rómába, majd szerencsés esetben elnyerték a szabadságot és a római polgárjogot, vagy esetleg szabad idegenként telepedtek le a város területén. Szakmai felelősségüket meghatározta a kezelendő beteg jogállása is, hiszen ha az orvos egy, jogilag lényegében dolognak minősülő rabszolgát próbált sikertelenül gyógyítani, a rabszolga tulajdonosa őt dologrongálásért perelhette be. A szabad jogállású betegeken elköve­tett műhibákra vonatkozóan egyértelmű és részletes megállapításokat nem tehetünk, a források azonban azt világosan alátámasztják, hogy a szabad jogállású embert szándékosan megölő orvost a régi Rómában súlyosan büntették.

Semmelweis Ignác születésének 200. évfordulóját ünnepeljük július 1-jén. A tavaly májusban, Rosivall László professzor vezetésével megalakult Semmelweis Emlékbizottság 2018-at emlékévvé nyilvánította, hogy ezzel is tisztelegjen az újszülöttek és az anyák megmentője előtt.

Háttér és célkitűzés - Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij orosz író köztudottan epilepsziában szenvedett. Tudománytörténeti szempontból talán a legizgalmasabb és központi kérdés az extatikus aura tárgyköre, melyről elsőként - deklaráltan saját tapasztalata alapján - Dosztojevszkij ad részletes leírást műveiben. A klinikai gyakorlatban meglehetősen ritka extatikus epilepsziás rohamok során a beteg erős boldogság-, harmónia- és kiteljesedésérzést él át. Az extatikus rohamok tünetképző régióját (szimptomatogén zónáját) sokáig temporalis lebenyen belül gondolták. Az utóbbi években azonban ez az elmélet a SPECT és a mélyagyi EEG-regisztrációs vizsgálatok eredményei és az insularis cortexről fennálló ismereteink bővülése következtében megkérdőjeleződött. Módszerek - Irodalmi áttekintés (1928-2013) Dosztojevszkij epilepsziájáról és az ictalis extatikus élmények tudományos eredményeinek szintetikus elemzése. Eredmények és következtetés - Az eddig temporalis lebeny eredetűnek vélt extatikus rohamok - így Dosztojevszkij rohamainak kezdete is - az új elektrofiziológiai és képalkotó eljárások eredményei alapján inkább az insularis cortexhez kapcsolódhatnak.

A pszichiátria és művészet viszonyában három megközelítést ismerünk. Az első esetben alkotó művészek életútja, élettörténete, személyisége, betegsége és alkotásai között keressük az összefüggéseket. Ez a pszichobiográfiai vagy patográfiai megközelítés. Első megnyilvánulásai kapcsolódnak a pszichoanalízis kezdetéhez, Sigmund Freud Leonardo da Vinci-tanulmányához.