A személyiség vizsgálatát sokáig az én belső, környezettől nagyrészt független, vagy függetlenedett tulajdonságainak kutatása jelentette. Ugyanakkor a személyiség univerzális, kultúrafüggetlen koncepciójának megalkotását számos zavaró jelenség korlátozta: a nehezen értelmezhető kultú­raközi konfliktusok, kultúrához kötött patológiák és kísérletek, amelyek nem hozták meg a várt eredményeket. Felmerült tehát, hogy talán létezik egy, az euroatlanti civilizáció és pszichológia főárama által képviselt személyiségkoncepció mellett egy má­sik, alternatív személyiségkoncepció is. Az individualista kultúrák independens, autonóm én koncepciójával szemben a kollektivista (elsősorban ázsiai) kultúrák alternatív, interdependens modellt kínálnak. Eszerint a személyiség lényegét nem saját tulajdonságai, hanem szociális beágyazottsága határozza meg, ezekhez képest az egyéni tulajdonságok másodlagosak. A ta­nul­mány megpróbálja röviden, a probléma­felvetés szintjén bemutatni az interdependens én koncepcióját néhány szemel­vény­szerű klinikai példával alátámasztva.

A büntetendő cselekményt elkövető pszichiát­riai betegek életútjának vizsgálatakor elkerülhetetlen, hogy pillantást vessünk arra, a jog - nem függetlenül a társadalom mentális zavarokról alkotott képétől - miképpen definiálja a kóros elmeállapotot büntetőjogi kontextusban, és milyen intézményes válaszokat ad rá. Magyarországon a beszámítási képesség fogalma orvosi és jogi elemeket egyaránt tartalmaz, melyek mentén lényegében a szakértő véleménye alapján dönt a hatóság a terhelt sorsáról. Felmentő ítélet esetén, bizonyos feltételek teljesülése mellett, megnyílik az út a kényszergyógykezelés felé, mely hazánkban a büntetés-végrehajtás rendszeréhez tartozik. Ezáltal rendszerint szembekerül a pszichorehabilitáció szemlélete és a kényszergyógykezelés (mint büntetőjogi intézkedés) végrehajtásának egymással nehezen összeegyeztethető igénye. Köz­leményünk amellett érvel, hogy jelenleg el­sősorban a büntető és biomedikális szemlélet érvényesül, mely jelentősen megnehezíti a sikeres rehabilitációs munkát, a fe­lül­vizs­gálatok rendszerszintű limitációi és eljárásrendje, valamint a pszichiátriai-szociális el­lá­tó­rend­szer működése, illetve a pszichiátriai betegek társadalmi stigmatizációja indo­ko­latlanul megnyújtja a „bűnös betegek” büntetés-végrehajtási intézményben eltöltött idejét.

Hazánkban a ’60-as évektől beszélhetünk osztályos pszichoterápiákról, de még a ’80-as évekre sem alakult ki országos hálózat. Debrecenben a ’90-es években kezdődött meg a pszichoterápiás szemlélet elterjedése a pszichiátriai intézetekben, és először a Megyei Kórházban, majd a Pszichiátriai Klinikán is létrejött a Nappali Kórház. A klinikán ennek lehetőségét a pszichiátria önállósodása teremtette meg, miután különvált a neurológiától. A tanulmány célja bemutatni, hogyan fejlődött a nappali ellátás a Pszichiátriai Klinikán a lehetőségekhez igazodva, valamint ismertetni a jelenleg működő rendszer felépítését, beszámolni további terveinkről. Az első időben munkaterápia, torna indult, közös főzést, sétákat szerveztek, ami nem igényelt külön helyiséget. A 22 ágyas rezsim rendszerű pszichoterápiás osztály 2014-től jött létre, és ettől kezdve fejlődhetett az ehhez tartozó 11 férőhelyes Nappali Kórház. Míg a megyei Nappali Kórházban döntően pszichotikus pszichiátriai betegek szocioterápiája zajlik, addig a Pszichiátriai Klinikán elsősorban affektív spektrumba tartozó betegek rehabilitációja történik szocioterápiás és pszichoterápiás kiscsoportokban fél-egy évig, majd a betegek ambuláns kezelésben részesülnek, betegklubhoz csatlakozhatnak, terápiás munkát végezhetnek a lehető legjobb felépülés érdekében. A visszajelzések szerint a betegek pszichés állapotában hosszú távú változás észlelhető, ami az életminőségük javulását eredményezheti, melyet hatékonyságvizsgálattal tervezünk alátámasztani.

A szerzők a krónikus pszichiátriai betegek magyarországi ellátásának sajátos, a ha­gyományos pszichiátriai egészségügyi ellátórendszeren kívül zajló formájának, a szociális otthonok világának kevéssé ismert intézményi aspektusait mutatják be. Ma­gyar és nemzetközi történeti források és szak­irodalmi adatok felhasználásával áttekintik a hazai pszichiátriai ellátások fejlődésének egyes sajátosságait, ismertetik a pszichiátriai betegeket ellátó jelenlegi magyar egészségügyi és szociális ellátások főbb strukturális adatait. Végül személyes tapasztalataik alapján ismertetik az EU legnagyobb, kizárólag pszichiátriai betegeket bentlakásos szociális otthoni formában ellátó intézmény működésének, egyes szakmai jellemzőit. A múlt század elejére a magyar pszichiátria jelentős infrastrukturális eredményeket tudhatott magáénak, hiszen ekkor már három nagy létszámú önálló elmegyógyintézet és számos kórházi elmeosztály is működött. Az 1900-ban megrendezett Első Elmeorvosi Értekezlet ülésén mégis többen figyelmeztettek: az elmegyógyintézetek zsúfoltak, a főként vidéki kórházi osztályok jelentős részének színvonala pedig messze elmaradt a szakmailag elfogadhatótól. A megoldást újabb önálló intézetek építésében és a Nyugat-Európában már bejáratott családi gondozás intézményének bevezetésében látták, azonban csak utóbbi valósulhatott meg - az viszont nagy sikerrel - a múlt század első felében. A második világháborút követő társadalmi-politikai-gazdasági-ideológiai fordulat következtében viszont a családi ápolás intézményét elsorvasztották, az elmebetegügy fókusza pedig a kórházi ellátás és a járóbeteg-gondozás fejlesztésére irá­nyult. Viszont közben kialakult egy új in­tézménytípus az 1950-es években: az elmeszociális otthon, melyekben országosan megközelítőleg annyi krónikus pszichiátriai beteget láttak el, mint ahány működő kórházi ágy felett rendelkezett a hazai pszi­chiátria. Ez az állapot máig nem változott érdemben, miközben ezek az elmeszociális otthonok talán a korábbiaknál is láthatatlanabbak a szakmai és a laikus nyilvánosság számára egyaránt, helyzetük pedig évről évre romlik. Az adatok rávilágítanak arra, hogy a jelenlegi formájában működő hazai ellátórendszerben történeti okokból a krónikus pszichiátriai betegek ellátása összemérhető arányban zajlik az egészségügyi és az azzal alig összehangolt szociális in­téz­ményrendszeren belül. A szerzők javaslata szerint további kutatások szükségesek annak érdekében, hogy a jelenlegi helyzet jobb feltárása, leírása és megértése révén az egészségügyi és szociális pszichiátriai ellátások összehangolt fejlesztésével érdemben lehessen emelni a szolgáltatások minőségét és javítani az érintett betegek, hozzátartozóik, valamint az őket ellátó/támogató egészségügyi és szo­ciális szakemberek életminőségét.

60 éves elmúlt az első atípusosan működő antipszichotikum, amely „kalandos” életútja során immár három évtizede birtokolja az egyéb gyógyszeres terápiákra rezisztens szkizofrénia kezelésének etalonja címet. A rövid írás első fejezetében elhelyezzük a clozapint a (pszicho)farmakológia térképén, a második részben a szer történetének releváns epizódjait ismerjük meg. A harmadik részben pedig a teljesség igénye nélkül, az egyedi hatások közül tárgyalunk néhányat a legújabb kutatások és gyakorlati tapasztalatok tükrében, külön kitérve a clozapin beállításának optimális időpontjára.