Lege Artis Medicinae

Diabetes mellitus és hypertonia; Tények, kérdések, gondolatok

KERÉNYI Zsuzsa1, STELLA Péter1, TAMÁS Gyula2

2000. OKTÓBER 01.

Lege Artis Medicinae - 2000;10(10)

A WHO új diagnosztikus kritériumait alkalmazva a hypertonia gyakorisága az 1-es típusú cukorbetegek körében 15-61%, 2-es típusú diabetes mellitus esetén 51-73%. A cukorbetegeknek az egészséges anyagcseréjű egyénekkel szembeni emelkedett cardiovascularis és stroke kockázatát a hypertonia tovább fokozza. A szerzők áttekintik a hypertonia diagnózisára és kezelési célértékeire vonatkozó újabb ajánlásokat. Kritikusan elemzik a ma legjobban alátámasztott kezelési alapelvek kialakítását célzó, cukorbetegeken végzett jelentősebb tanulmányokat. Röviden ismertetik az újabb antihipertenzív gyógyszercsoportok elméleti előnyeit és lehetséges helyét a cukorbetegek magas vérnyomásának kezelésében és a napjainkban világszerte legelfogadottabb, a cardiovascularis rizikóprofilhoz illesztett kezelési stratégia felépítését. A célszervvédelem szempontjából hypertoniás, diabetes mellitusban szenvedő betegnél jelenleg a (bizonyítékok alapján is) legmegfelelőbb kezelés az ACE-gátló készítmény és a hosszú hatású kalciumantagonista kombinációja. A hypertonia miatt kezelt cukorbetegek mintegy 70%-ánál kettős, és közel egyharmadánál hármas vagy négyes gyógyszerkombináció adása szükséges, ahol a kis dózisú diuretikumok és/vagy a kardioszelektív B-receptor-blokkolók is helyet kapnak.

AFFILIÁCIÓK

  1. Diabétesz Gondozási Nemzeti Központ, Szent Imre Kórház, IV. Belgyógyászati Osztály, Önálló Diabétesz Részleg, Budapest
  2. Diabétesz Gondozási Nemzeti Központ, Semmelweis Egyetem ÁOK, I. Sz. Belgyógyászati Klinika, Diabétesz Részleg, Budapest

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Lege Artis Medicinae

Bevezető - A metabolikus szindróma

PADOS Gyula

A Lege Artis Medicinae anyagcserével foglalkozó összeállításában három, egymással összefüggő, az elhízás és a diabetes mellitus, a diabetes mellitus és a hypertonia, valamint a metabolikus rizikófaktorok kapcsolatát tárgyaló összefoglalókat olvashatunk. Nem véletlenszerűek ezek a kapcsolódások, hanem összefüggő anyagcsere folyamatok eredményei, közös okra (vagy okokra) vezethetők vissza; ezek a folyamatok egy komplett anyagcsere-tünetegyüttes felé vezetnek. Sokszor csak idő kérdése, hogy megéri-e a beteg azt, hogy az összes klasszikus metabolikus rizikófaktor társulása a szervezetében együtt is kimutatható legyen.

Lege Artis Medicinae

Metabolikus rizikófaktorok - metabolikus szindróma

AUDIKOVSZKY Mária, PADOS Gyula

Mióta a hypercholesterinaemia és a dohányzás mellé az abdominalis elhízást, a diabetes mellitust, valamint a metabolikus szindrómát is az elsőrendű coronaria-rizikófaktorok közé sorolták, a hat legfontosabb rizikófaktor közül ötöt metabolikus eredetűnek tekinthetünk. Ezek együttes előfordulása sokkal gyakoribb, mint külön-külön a populációban. A tünet együttes összetételét és hátterét többféleképpen értelmezték az X-szindróma elnevezéstől a mai metabolikus szindrómáig. Reaven az inzulinrezisztenciát és a kompenzatorikus hyperinsulinismust tekinti elsődlegesnek, Matsuzava és mások a visceralis típusú obesitast (visceralis zsír szindróma), míg Björntrop a szimpatikus tónusfokozódást (civilizációs szindróma). A metabolikus szindróma diagnosztikájában és terápiájában tekintettel kell lennünk a fentiekre. Legalább három vagy mind a négy klasszikus rizikófaktor jelenléte szükséges a diagnózishoz. A kezelésben alapvető a testtömegcsökkentő étrend és a mozgásterápia, de előtérbe kerülhetnek az inzulinérzékenységet, a lipideket és a szimpatikus aktivitást kedvezően befolyásoló antidiabetikumok, inzulinérzékenységet fokozó szerek, antihipertenzívumok is.

Lege Artis Medicinae

Az elhízás, az inzulinrezisztencia és a 2-es típusú diabetes mellitus kapcsolatának molekuláris mechanismusa

CSEH Károly, SALAMON Ferenc, SZEKERES Orsolya, SPEER Gábor, TÓTH János , WINKLER Gábor

A mára egyaránt népbetegséggé vált elhízás és (2 es típusú) diabetes mellitus kauzális kapcsolata epidemiológiai és patogenetikai adatok alapján bizonyított. E folyamatban kiemelt jelentőségűek a táplálékfelvétel szabályozásának, az adaptív termogenezisnek, valamint a zsírszövet endokrin szabályozórendszerének az eltérései az élettani folyamatoktól. Az étvágyszabályozó rendszeren belül az inzulinrezisztenciához vezető legfontosabb tényezők a leptin, az Agouti-szerű fehérje, valamint a proopiomelanokortin rendszernek és receptorainak az eltérései. Az elhízáshoz vezető legfontosabb tényezők a termogenezis szabályozásának a megváltozásában a B3-adrenerg receptorok és a szétkapcsoló fehérjék mutációi. A zsír szöveti mediátorok közül e tekintetben a legdöntőbb a szabad zsírsav, a tumornekrózis-faktor rendszer, a leptin, valamint az e tényezők genetikus szabályozásában kulcsszerepet játszó peroxiszóma proliferátor aktiválta receptor.

Lege Artis Medicinae

Antibakteriális terápia: mérleg és perspektíva

GRABER Hedvig

Az antibakteriális terápia történetének, az elért eredmények és a bekövetkezett ártalmak rövid áttekintése után a tanulmány a mai problémákkal foglalkozik. Bár az infekciók kezelésének elvei már pontosan körvonalazódtak, a bakteriális rezisztencia terjedése miatt az antibiotikum-választás időben és régiónként különbözhet. Az elmúlt évtizedben (a korábbi időszakokhoz képest) kevesebb új antibakteriális szer került forgalomba: a legújabb fluorokinolonok, streptograminok, oxazolidinonok, vancomycin analógok az ismét előtérbe kerülő Gram-pozitív coccusok elleni védelmet erősítik. Emelkedik a csökkent immunitású betegek száma; fertőzéseik eredményes kezelése sokszor nehéz. A fekélybetegség esetében már bebizonyosodott, az arteriosclerosist illetően bizonyítás alatt áll, hogy létrejöttükben szerepet játszhat fertőzés, ami az antibiotikum-terápia újabb távlatait nyitja meg. A hazai antibiotikum-használat gyökeresen megváltozott az utolsó tíz évben, ezt néhány adat bemutatása is igazolja. Összegzésként megállapítható, hogy az antibiotikumok jelentősége óriási, azonban lehetőségei mégsem korlátlanok; a bakteriális betegségek elleni küzdelemben az antibiózis, az aszepszis és az immunizáció intelligens kombinációja szükséges.

Lege Artis Medicinae

A szívizom-hypertrophia és a szívelégtelenség molekuláris mechanizmusai

MIKALA Gábor, PETŐ Mónika, VÁLYI Nagy István, CSÁSZÁR Albert

A tanulmány a szívizom-hypertrophia és a következményes szívelégtelenség kialakulásának legfontosabb molekuláris mechanizmusait foglalja össze. A folyamatok ismerete számos esetben lehetőséget nyújt farmakoterápiás beavatkozásokra is. Elsőként a három alegységből álló G-proteineket és az ezekhez kapcsolt intracelluláris szabályozó rendszereket ismertetik, különös tekintettel a transzgenikus állatmodellekben megismert folyamatokra. E területen a szívizom-hypertrophia befolyásolására olyan klinikailag hatékony szerek vannak, mint az ACE-gátlók, az angiotenzinreceptor-antagonisták, valamint az a- és B-adrenerg-receptor-bénítók. A patomechanizmus szempontjából kiemelkedő jelentőségűek a mitogén aktiválta proteinkinázok, amelyek a hypertrophiás kaszkád későbbi szakaszában szerepelnek. Figyelemre méltó vizsgálatok folynak a lipidoldékony statinok (a Ras-farnezilálás indirekt gátlószerei) esetleges terápiás alkalmazhatóságával kapcsolatban. A szívizom-hypertrophia és a szívelégtelenség létrejöttében alapvető az intracelluláris kalcium homeosztázis megváltozása. A cikk harmadik részében a kalcium- és kalmodulinfüggő protein foszfatáznak, a calcineurinnak a szerepét vizsgálják ebben a folyamatsorban. A cyclosporin A vagy a tacrolimus (calcineurininhibitorok) adása nem javasolható a szívizom-hypertrophia minden formájában, de egyes esetekben mégis hatásosnak bizonyulhat. A szívelégtelenség végállapotában az egyik legsúlyosabb, ma még megoldatlan problémát a repolarizációs zavarok okozta kamrai ritmuszavarok kialakulása jelenti. Ennek egyes mechanizmusait is bemutatják, kiemelve a nátrium-kalcium csere transzporter gátlását mint a jövőbeli ígéretes terápiás lehetőségek egyikét.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Hypertonia és Nephrologia

A cyclothym affektív temperamentum és a hypertonia kapcsolata

NEMCSIK János, BATTA Dóra, KŐRÖSI Beáta, RIHMER Zoltán

Az affektív temperamentumok (cyclothym, hyperthym, depresszív, szorongó, ingerlékeny) a személyiség stabil részét képezik, serdülőkor után csupán kismértékű változatosságot mutatnak. Kapcsolatuk a pszichopatológia több területével is leírásra került; a depresszív temperamentum szerepet játszik a major depresszió, a cyclothym a bipoláris II-es betegség, a hyperthym a bipoláris I-es betegség kialakulásában. Emellett az utóbbi évtized kutatásainak eredményei azt igazolják, hogy az affektív temperamentumok a szomatikus betegségekkel is összefüggésbe hozhatók. A hypertoniával, úgy tűnik, legszorosabb kapcsolatban a cyclothym temperamentum áll. A hypertonia prevalenciája és a domináns cyclothym temperamentum kapcsolata mellett a kórelőzményben előforduló cardiovascularis események is gyakoribbnak bizonyultak a domináns cyclothym temperamentum jelenléte mellett. Krónikus hypertoniás betegekben a cyclothym temperamentum mértéke magasabb szisztolés vérnyomásértékkel, nőbetegeknél a hypertonia korábbi kialakulásával függött össze. A kapcsolatok hátterében elsősorban a közös rizikófaktorok (dohányzás, elhízás, alkoholizmus) cyclothym temperamentum melletti gyakoribb jelenléte állhat. A személyiségtípusok, ezeken belül is az affektív temperamentumok és a szomatikus betegségek kapcsolatának vizsgálata segíthet a nagyobb rizikójú alcsoportok azonosításában.

Lege Artis Medicinae

Hasonlóságok és különbségek a hypertoniabetegség ellátásával foglalkozó legjelentősebb nemzetközi irányelvekben

KÉKES Ede, VÁLYI Péter

A hypertonia diagnózisával és kezelésével foglalkozó irányelveknek óriási szerepe van Földünkön az egészség fenntartásában, hiszen a megbízható előrejelzések szerint 2025-ben már 1,6 milliárd feletti magasvérnyomás-betegségben szenvedő egyénnel kell számolnunk. Az irányelvek betartása létkérdés minden hypertoniás beteg számára, ennek ellenére még a gazdasági szempontból fejlett országokban sem kielégítő a jól kontrollált hypertoniások aránya. Földünk öt kontinensén az irányelvek sajnos több szempontból is eltérő vagy nagyon eltérő javaslatokat adnak a vérnyomás mérése, a diagnózis felállítása, a cardio­vascularis kockázat becslése, a célérték meghatározása vonatkozásában, bár az utóbbi években bizonyos területeken megindult a „konszenzusra” irányuló törekvés. Közleményünkben ezeket a különböző véleményeket és állásfoglalásokat kívánjuk bemutatni az ACC/AHA, az ESC/ESH, a NICE, a kanadai és az ausztrál irányelvek elemzésével. Figyelembe vettük a WHO és az ISH állásfoglalásait is. Leírjuk az irányelvekben észlelhető elvi és gyakorlati közeledéseket és a már megvalósult konszenzusokat.

Hypertonia és Nephrologia

Ritmuszavarok hypertoniában

ZÁMOLYI Károly

A hypertonia a cardiovascularis betegségek – szívelégtelenség, coronariabetegség, stroke és krónikus veseelégtelenség – fő és leggyakoribb rizikófaktora. A hypertoniás szívbetegség egyik klinikai manifesztációja a különböző ritmuszavarok megjelenése, amely a myocardium strukturális és funkcionális patofiziológiai változásával magyarázható. Hypertoniában a leggyakoribb ritmuszavar a pitvarfibrilláció, de más supraventricularis és kamrai arrhythmiák is előfordulnak főleg balkamra-hypertrophia vagy szívelégtelenség esetén.

Lege Artis Medicinae

A vérnyomás változékonysága és klinikai jelentősége

KÉKES Ede, VÁLYI Péter

A vérnyomás 24 órán belüli és hosszabb távú (hetek, hónapok, évek), valamint szezonális, regionális változása, fluktuációja régóta ismert a normotoniás és a hypertoniás betegekben egyaránt. Köztudott és ismert az is, hogy súlyosabb fokozatú hypertoniásokban és idősebbeknél nagyobb mértékű a vérnyomás változékonysága. Az utóbbi évtizedben, illetve napjainkban a vérnyomás változékonysága, variabilitása új megvilágításba került számos, a fluktuációt befolyásoló oki tényező és következmény részletes elemezésével. Előtérbe került a vérnyomás-variabilitás valódi diagnosztikai, prognosztikai értéke és szerepe az antihipertenzív kezelés sikerének megítélésében is. Köz­le­mé­nyünkben összefoglaljuk a vérnyomás-variabilitás fiziológiai és patofiziológiai alapjait, az új szemléletet nyújtó allosztázis fontosságát is beleértve. Áttekintjük a vérnyomás-változékonyság mérési módszereit, és a kapott eredmények megfelelő értékelésének jelentőségét. Elemezzük a nem adaptív mértékű vérnyomás-variabilitás fontosságát a tünetmentes állapotok, a manifeszt betegségek kialakulásában, a prognózis meghatározásában, és a kezelés követésében. Saját tapasztalatainkat is felhasználva, a vérnyomás-fluktuáció vizsgálatának jövőbeli lehetőségeit is bemutatjuk.

Képdiagnosztika

Mit lát az alábbi cukorbeteg lábán?